Jógaképek

Budapesti jógaképek, nyáridéző, melegedő, eltűnődő…:)

Nyugodt szívet, éles elmét,
Tiszta szemet, annak fényét,
napfelkeltét, naplementét,
kettő között csendet, békét.

Bátorságot, önbizalmat,
Vidámságot – betyárosat
Egészséget – jó tartósat,
Szerelmet – romantikusat.

Életkedvet, vitalitást,
akadályhoz nekifutást,
csalódáshoz feloldozást,
végső soron jó megoldást.

Szeretetet – családosat,
munkahelyet – papírosat
Barátokat – igazakat,
Új esztendőt – boldogabbat.

Szeretek repülni. Kiváltképp egyedül. (Már ha a többi utast nem számítom)Van valami elrettentően vonzó, ahogy végül mindkét lábaddal (és ülőcsontoddal) elhagyod a Földet. Van valami dermesztően természetellenes, valami magávalragadóan félelmetes…átlépni a saját korlátaidon, a saját kontrollodon. Mégis valami egészen rejtélyes nyugalom lesz úrrá rajtam, mihelyst elkezdünk gurulni a felszállópálya felé. Valami olyasmi, hogy ezt akartad, erre váltottál jegyet, most már nincs visszaút. Az egész az életre emlékeztet: “erre vettél jegyet”…hát tessék hátradőlni, becsatolni az öveket és élvezni az utazást. Amikor kinézek az ablakon, a mennyei színeken és formákon túl eltörpülnek a lenti dolgok, megváltozik a tér érzékelése és szinte megszűnik az idő. Kicsit úgy, mint egy jól sikerült jógagyakorlás során. Utazás kívül és utazás belül. És hozzá meg kapsz néhány utitársat, akik egy ideig velet tartanak, de a saját desztinációdra csak Te juthatsz el. Addig meg élvezd a tájat. Rajtad múlik…

Történt pedig tegnap délután, hogy egy kicsit felborult törékeny kis érzelmi világom…na ez mostanában amúgy sem ritka és persze nem várt momentumokban tör rám. A magasban szárnyalások és hatalmas zuhanások időszaka ez. Aztán a nagy nyammogásom közepette megcsörrent a telefon, a nemrég Peruba költözött barátnőm hívott fel az internet adta lehetőséget kihasználva. Peru a szívem csücske és idén komolyan fontolgatom, hogy visszatérek feltöltődni. Ezer éve nem beszéltünk, nagyjából, mióta igazán „full time” nyammogok, így aztán nagyon megörültem, pláne, amikor elmesélte, hogy közös, igazi perui, sőt quechua indián ismerősünkkel vacsorázott előző este. Egy fiú, aki úgy 8-10 éve mindkettőnkben mély nyomokat hagyott és mint kiderült, mi is benne annak ellenére, hogy mindannyian ezer és ezer ember között mozgunk. Valahogy úgy vagyunk, mintha valamikor egy családhoz tartoztunk volna. Van valami kötelék, ami összetart bennünket még akkor is, ha akár évekig nem hallatunk magunkról és nem keressük egymást…a nap mosolya kiült az arcomra és egy pohár rose-val a kezemben, élvezve a közelgő nyár illatát ízlelgetem az emberi kötelékek édes zamatát. Behunyom a szemem és látom, érzem, hiszem és tudom, hogy létezik valami, ami két ember közt él, akár együtt vagy, akár nem. Valami, aminek része a fizikum, a kémia, az intellektus, az érzelem, de azon is túl, a tekinteten keresztül a lélek végtelen óceánja, ahol mindannyian összekapcsolódunk, ahol mindegy az öröm és a szenvedés, mert ott csakis a létezés lakik. Mindörökké…?!

PERU

Egy izgalmas és aktuális téma, keresd az “Iyengar yoga” alján.

A kétrészes cikk teljes terjedelemben fent a Fordítások aloldalon:)

 

Ez az év a meglepetések éve. Már tavaly elkezdődött. Valahogy minden felborul, ami felborulhat, elromlik, ami elromolhat teret engedve valami újnak, valami ismeretlennek. Az idegrendszer meg csak küszködik, izzad, szenved, aztán vagy elenged vagy összeomlik. Hát ebből idén volt minden. Már nem nagyon tervezek. Vagyis igen, de valahogy „minden mindegy” alapon. Lesz, ami lesz, vagy elmozdulok, vagy maradok. Megszoksz vagy megszöksz. Közben meg remélem a jót, a tűrhetőt, a menedzselhetőt.

Néha meg elfog a marslakó érzés, hogy valaki(k) valamikor véletlenül itt felejtettek, mintha nem beszélném a nyelvet, nem érteném a készletet, nem tudom követni, mi zajlik. Itt hagytak és elfelejtettek és egyedül kell megfejtenem, miről is szól ez az egész. Aztán meg jönnek a mosolyok, család, barátok, kedves ismerősök és a marslakó érzés egy kicsit elmegy aludni és nyugalom lesz talán. Egy ideig. Addig élvezem, aztán kezdődik minden elölről, mint egy mozi, ahol folyton újabb részek csatlakoznak az előzőekhez. Amíg ki nem írják, hogy The End.

Jógázom és hazatérek, megpihenek, erőt gyűjtök, töltődöm. Minden pillanatban egy lépéssel tovább az ösvényen…amíg ki nem írják, hogy…

Lefordítottam egy rövid részletet Guruji fantasztikus könyvéből, a Light on Life-ból. Keressétek a Fordítások aloldalon.

A magyar verziót keresd a Fordítások oldalon.

Az utóbbi hetek turbulens eseményei és érzelmi felhangjai átmenetileg csillapításra kerültek sűrű színházi és hangverseny élményekkel. A barlangba húzódás évszaka előtt/alatt megérintett a pillanat varázsa, a színpadon életre kelő, hús-vér emberek által közvetített momentumok különleges jelen-teremtésén át. Nem, mintha minden pillanatnak ne lenne meg a maga helye, de léteznek hangsúlyok, melyek megérlelnek vagy megérintenek bennünk valamit, talán mélyebben, vagy talán csak tudatosabban észleljük. Így ég belénk egy rezonancia, legyen az egy fantasztikus jazz koncert (Pat Metheny), egy, a magyar tragikomikus valóságot rímbe szedett prózai darab (Finito az Örkényben) vagy Bartók zenéje a hatalmas koncertteremben (BFZ tolmácsolásában), ahol a zsigereidben éleszti fel ennek az életnek kulturális gyökereit. Itt és most. Csak itt és most jöhet létre – a pillanat varázsa és már tova is röppen. Egy szempár, mely többet elárul mint bármely szó, egy hangulat, melyet nem lehet szavakkal leírni, egy komplex íz, mely nem szerepel a szakácskönyvekben, egy létezési forma, mely összes eddigi pillanatod eredménye. Egy pillanatig. Beléd ég, elillan, de a lenyomat mindig Benned marad.