Répássy Erika

December 14-15. Meglepetés…:)

Ma sem maradtunk meglepetések nélkül. Az első és legfontosabb, hogy hazaértünk. Úgy és akkor, ahogyan az a Nagy Könyvben meg van írva. Az apróbetűs részek menet közben körvonalazódtak…

Kicsit lassan indult az utolsó indiai reggel, összetorlódtunk a kertben a reggelinél és mindenki egy kicsit leeresztett az elmúlt hét feszes tempója után. Jól esett csak úgy létezni, bár így sajnos lekéstük Istvánnal a megbeszélt találkozást és mivel csak wifin keresztül vagyunk mindannyian elérhetőek, nehezen megy a kommunikáció. Aztán végül India mégis mindent megold. A neki szánt csomagot első nekifutásra nem sikerült eljuttatnunk az apartmanba, de másodszorra ott találtuk a takarítónőt, így végül célbeértünk. Az Intézet felé már számos ismerőst köszönthettünk, az Intézetben meg még inkább. Megjelent a Gem for women új kiadása, ebből kellett magunkhoz vennünk pár darabot. Szerencsére valami mártott papírra nyomtatták, úgyhogy hihetetlen nehéz lett a comagunk. A reptéren majd örülni fognak – gondoltam.

Besétáltunk egy régen nem látott utazási irodába, hogy elintézzük aznapra a transzfert Mumbaiba. Hatalmas megdöbbenésemre a nevemen szólított a tulaj úgy, hogy éppen csak felnézett a papírjaiból.  Elképesztő, hogy az indiaiak mennyire érdeklődőek és mennyire másképp működik a memóriájuk. Az egyik kulcs az élet sebessége lehet, ami azért arrafelé lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint Európában. Életem egyik legjobb sofőrjét kaptuk, aki saját üzletként privát fuvarozást vállal. ÉÉÉÉÉÉÉÉs beszélt angolul, úgyhogy elcsevegtünk az elmúlt évek okozta változásokról, hogy 3 éve indult a nagy szemétszedő projekt, hogy az utóbbi 5 évben Púne lakossága meg3xozódott (a növekedés Mumbaira is igaz), hogy az ingatlanárak idén kicsit visszaestek, de az utóbbi 5-7 évben elképesztő ütemben nőttek és Trumpnak is vannak indiai befektetési. Mondjuk nekünk is van, a jóga. Aztán a reptéren a bevándorlási hivatal alkalmazottja rám nézett és megkérdezte, hogy netán Púnéban jógáztam-e? Hogy ezt honnan vette…sosem fog kiderülni. A reptér építészete minden egyes alkalommal lenyűgöz, így most is rácsodálkoztam a méretekre és a részletekre. Bizakodtunk, hogy minden rendben lesz – legalább hazafelé. A „boarding completed” elhangzása után átvágódtam egy középső, 4 székes sorba, ahol senki nem ült és a hatalmas jumbo felemelkedése után vízszintesre tettem magam, így viszonylag kulturált körülmények között tudtam aludni pár órát a mélyhűtőre emlékeztető hőfok ellenére. Reggelire Woody Allan új filmjét fogyasztottam, mert a kaja rettenetes volt. Frankfurt, időben landoltunk. Aztán 20 percet álltunk a semmi közepén, hogy csáphoz jussunk. Addigra ismét körvonalazódni látszott, hogy esetleg nem érjük el a csatlakozást. A gép utolsó soraiból elég lassan vánszorogtunk le, utána rohanás az útlevél ellenőrzés felé. Egy esélyünk maradt: crew passport. Megkér(dez)tem, átmentünk. Rohanás tovább a biztonsági ellenőrzéshez: business fast lane-ben mindenki elé röppentünk sűrű elnézést kérve és a csomagjaink már az átvilágítóban araszoltak. A B22-es kaputól egy hosszú (legalább fél kilométeres) átvezető alagút után szó szerint még 40 kaput rohantunk, hogy az A40-eshez érve lássuk, elérjük. Mondtam volna valami kedveset a Lufthansa alkalmazottainak, de szerencséjükre nem kaptam levegőt, úgyhogy lehuppantunk az utolsó útra csuromvizesen és örültünk, hogy az előző gépen kapott ehetetlen indiai reggeli mégsem tört utat magának felfelé. Budapest, tömeg, transzfer a parkolóba, végül itthon. S hogy milyen itthon? Minden curry szagú. Még a laptomom is. Viszont csend van. Se riksák, se tömeg, se dudálás. És ez maradjon is egyelőre így.

December 11-13. Finito?

Indiának sosincs vége. Egyrészt mert elég hatalmas ország és szerintem nincs olyan négyzetmétere, amire ne jutna temérdek ember vagy járdán alvó kóbor kutya, esetleg egy szent tehén vagy szabadon lógó elektromos vezeték. Azért sincs vége, mert mire megszokod (és az ismétlődő utak erre jó gyógyírnak bizonyulnak), addigra ismét pakolnod kell, hogy benn maradj a kg limitben és időben elérd a repteret India viszontagságos útjainak egyikén. Nem utolsó sorban azért sem lehet vége, mert mindig inspirációval teli hagyom el a tett helyszínét és már most tervezem a következő utat, ami minden bizonnyal végre egy egész hónapos tanulmányi út lesz. Az utóbbi évek három rövidebb látogatása után nagyon hiányzik a „normális” púnai lét, a normál órák és higgyétek el, Abhi, Raya és persze Prashant tanítása egyszerűen zseniális és pótolhatatlan. Persze elég jól kell hozzá tudni angolul (főleg Prashant filozófiai eszmefuttatásaihoz), de az a lendület, amit az új generáció képvisel és amilyen irányba akarják erősíteni az IYENGAR metódust, az pont a mi és a nálunk fiatalabb generációt célozza meg az első generáció bölcsességét és személyes Guruji+Geeta tapasztalatát szem előtt tartva. Kicsit olyan volt ez a konferencia (?), mint egy múlt- és jövőidézés egyben. Minden nap kaptunk egy 2,5 órás Prashant órát, amit általában egy szakmai beszélgetés követett és az eleinte furán lassú ritmus végül egy igazán frappáns és átgondolt, okosan felépített programmá nőtte ki magát. Délután Prashant vagy Abhijata órájával emésztettük az ebédet és még egy további szakmai megbeszéléssel, vitafórummal zártuk a napot. Nincs olyan másik lehetőség, amikor az ember szinte minden senior oktatóval találkozik. Ennyi mindent nem lehet elintézni, megbeszélni ilyen sok országból idesereglett emberrel a virtuális világban. Vannak olyanok, akiket 10 éve nem láttunk, van, aki Latin-Amerikában lakik és csoda, ha tudunk egymásról és itt vannak a nagy nevek is, akik hozzánk is ellátogattak az elmúlt években, mint Patricia Walden, Laurie Blakeney, Joan White, etc. és egy sor olyan nemzetközi vizsgáztató is, aki többször megfordult már Budapesten.

Holnap még teszünk egy kört az Intézetben, aztán irány a reptér Mumbaiban, ami önmagában egy építészeti remekmű. Ha minden úgy megy, mint ahogy az a repjegyünkben szerepel, akkor egy rövid alvás után feszáll velünk a gép Fraknfurt felé és nagyon reméljük, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor landol velünk onnan Budapesten. Ha meg nem, akkor meg úgyis mindegy, csak érjünk haza biztonságosan akkor és úgy, ahogy a fentiek akarják.

December 8-10. A zindiai élet

Ez mindig így van. Leszállsz a repülőről, eljutsz a szálláshelyedre és az első nap kavalkádja a fejedben az alábbi konverzáció: mit keresek én itt már megint? Minden évben India? Közben adaptálódsz a zajhoz, a meleghez, a körülményekhez. Ami egészen meglepő és optimizmusra ad okot, hogy elképesztő gyorsasággal változnak a dolgok Indiában. Az Air India társasággal jöttünk át Európából Mumbaiba és a fedélzeten nyoma sem volt a műanyag poharaknak, evőeszközöknek. Az más kérdés, hogy a Dreamliner, amitől tavaly leesett az állam a KLM gondozásában, az indiai légitársaság kezei alatt egy ütött-kopott régi eszköznek tűnt. Púne utcái lényegesen tisztábbak mint tavaly és óriásplakátok hirdetik az országos „tisztítsuk meg Indiát” programot. Mosolyognék rajta, de komolyan gondolják, nem tudom, hogy csinálják, de működik. Olyannyira, hogy még három villamosvonal is épül a városban, amitől tegnap bolydult meg a normál légzésritmusom. Azért ez egy sokmilliós városban tényleg nem semmi és valóban épül.

És akkor egy kis szakmaiság. Az első nap enyhe volt a jetleg nevében, mindenki megérkezett rendben, a helyszín egy privát klubtagsággal bíró sport műintézmény korrekt WC-vel – ez utóbbi azért elég fontos. Remek, ám álmoskás hangulat uralkodott a teremben. Azok, akik eredetileg is a decemberi hónapra regisztráltak, részt tudnak venni Prashant óráin, így akkor kb. 400-an vagyunk, egyébként meg ki tudja, talán 300-an, valahogy így. Második nap délelőtt megint Prashant tanított a megszokott stílusában és minden fejben megfordult az, hogy azért reméljük, lesznek szakmaibb programok, amiért összehívták a világ senior oktatóit. Aztán délután jött a meglepetés: RIMYI felismerni létszik a modern kor kihívásait és újabb platformra emelné a mentorálás és a vizsgák menetét  – a következő napok diskurzusai többek között erről fognak szólni. Talán eljött az idő a frissítésre, a továbblépésre, ez az az irány, amit Abhijata képvisel és amivel egyébként személy szerint én is egyetértek. Erről most többet nem szeretnék írni és meg is kértek rá mindenkit, hogy ne propagálja a részleteket, úgyhogy tartsatok ki. A decemberi hétvégénken beszélgetünk majd róla és összefoglalót is készítünk a hét fontosabb gondolatairól, szakmai kérdéseiről, hogy első kézből tájékozódhassatok a fejleményekről.

Ezek miatt kellett kijönnünk Indiába, mert azért itt lenni a tűz körül páratlan tapasztalás mint mindig. Folyt. köv.

December 5-7. csütörtök-szombat

A Zút

Összeszámoltam, végül kb. 27 órán át voltunk úton, egy részét nem önszántunkból. Csütörtök kora reggel összeszedtem a fiúkat és kinyargaltunk a reptérhez közeli parkolóba. Minden flottul ment: check-in, biztonsági ellenőrzés, reggeli. Ahogy ránéztem az info táblára, kiírták a 25 peres késést. A gép sehol, állítólag ítéletidő van Frankfurtban és Münchenben sem sokkal jobb a helyzet. Egy francia sztrájkról is olvastunk a hírekben. Lassan begördült a gép, akkorra már 50 peres volt az előirányzott késés, amiből végül vagy másfél óra lett. Ha nem lett volna vastag köd, talán láthattuk volna a mumbai járat felszállását, amíg körözünk München felett. Info pult, re-routing. Valahogy Münchenben normálisabban álltak a témához: míg Budapesten egy new yorki átszállást is szóba jött (???), addig kérésünkre Münchenben Púnéig szállítottak, hogy legalább megspóroljuk a 3 óra kocsikázást a két város között. Sok választásunk nem volt, mivel időben oda akartunk érni, bevállaltuk az extra távolságot és végül a München-Koppenhága-Dehli-Púne kör mellett döntöttünk a 24 órás müncheni raboskodás helyett. Az úton amúgy minden rendben volt, bár a nagyobb lábtér székek karfái olyan kevés helyet engedélyeztek, hogy szinte „vigyázülésben” ájultunk el vacsora után, a helyi járaton pedig egy miniszter is utazott, úgyhogy Púnéban temérdek fegyveres katona várta a kiszálló utasokat (is), aminek nem igazán tudtuk, hogy örüljünk-e vagy sem. Innen már egyszerű volt a képlet: taxiba be és irány a szállás, ahol már vártak külföldi barátaink és végre nevetve költhettük el első vacsoránkat a Vaishali műintézményében. Az alvással nem volt gond és ma már friss(ebb)en kerestük a helyszínt a kiismerhetetlen helyi közlekedésben.

Az első nap izgatottsága mindenkire átragadt. Abhijata kezdte a köszöntéssel a programot és köszönte meg mindannyiunk munkáját a szövetségekben, a vizsgáztatások során. Szó volt a vizsgáztatások hierarchiájáról, azok feszültségéről, a félelemről, amit generál, szó volt a tanár-tanítvány kapcsolatról, a vizsgáztatások gyakorlati fontosságáról és a változtatások szükségességéről. Ebéd után beszélgettünk a szövetségekben zajló folyamatokról, esetleges problémákról, megoldási javaslatok is elhangzottak. Szó volt pl. Kínáról, ahol több okból kifolyólag 1300 ember vár vizsgákra. Mindannyian üres és mégis kalkulatív fejjel érkeztünk, vajon miről szól majd ez a hét, vajon ők már tudják, mit szeretnének változtatni, vajon tényleg érdekli őket a véleményünk? Tényleg együtt formáljuk az IYENGAR jóga jövőjét világszerte?

Prashant esti órája zárta a napot, aki beszélt apja munkásságáról, hogy pl. a Light on Yoga könyv azoknak íródott, akiknek nincs tanáruk, agy rossz tanár alternatívájaként is jól működik, a tréning és az edukáció közti különbségről és az ászanák minőségi változatosságáról életkor vagy állapot szerint. Alapvetően baráti a hangulat és a brainstorming hivatalosan is elkezdődött közel 200 haladó gyakorlóval/mentorálóval és vizsgáztatóval, a gyakorló órán kb. 400-an lehettünk és az indiai senior oktatók is jelen vannak az egészen. Igazi családi összejövetel:) Várjuk a folytatást.