Posted by: Erika Repassy | September 1, 2019

Mi SZEM-szájnak ingere…

SzemBalkarikCSÜTÖRTÖK reggel ismét. Egy hónap után megint a Szent Imre lépcsőin kúszom felfelé. Lelkesen vagy sem, muszájból, saját vállalásból. Jöhet a bal oldali muri. Ismét meg vagyok hatva a folyamatos kedvességtől, ahogy lépésről-lépésre közelebb kerülök a műtőhöz. Valahogy ismét a kora reggeli csoportban kötök ki, úgyhogy 8:30 körül már a kórház labirintusában követjük idegenvezetőnket az osztálytól fura mód messzire tervezett műtőhöz, bár legalább mozgunk egy kicsit a mozdulatlan fekvés előtt. Beöltözés, érzéstelenítés, vérnyomásmérés, majd eldől a műtéti sorrend. Ma reggel a bal szemek vannak túlnyomó többségben.

Könnyebb volt? Talán. Bár amikor a lencsét szippantják ki és a fényforrás erősen kavarog, hááááát az semmihez sem hasonlítható. Olyan, mintha az agyadat cibálnák egy kicsit felfelé, aztán balra, aztán már mindegy, csak legyek túl rajta. 11 körül ismét otthon vagyok, pihenek, leginkább a fejem bal oldalát próbálom bebugyolálni, valamiféle energiaveszteséget érzek rajta. Másnap reggel kontroll, az előkészített szemüveggel remekül látok, majdhogynem ijesztően jól, úgyhogy felveszem, leveszem, pislogok és próbálom emészteni azt a tényt, hogy többnyire minden nélkül is tudok majd létezni. Erre nem volt példa 12 éves korom óta, egészen döbbenetes. Hazaérve egész nap fáj a szemem, mintha kést mártogatnának benne alkalmanként, csak mozdulatlanul jó. Vagy a homlokomat a kezemmel erősen ráncolva. Másnap már 50-70 százalékkal jobb, most csak a pupillaszűkítő miatti kevés bemeneti potenciál miatt érzem talán, hogy félhomályban nem látok semmit a bal szememre. Vasárnap ismét hatalmas lépéssel előrébb tartok, szinte óráról órára javul a helyzet. Hát így vagyunk a szemeim meg én. Újra egymással barátkozva, újrakalkulálva, újraértelmezve.

SZÜLETÉS. Ez jut eszembe a műtét után. Mindenképp mellbevágó, hogy míg az ember hajlamos legyinteni mások rutinműtétjén, amin ez a 8 perc azonban valóban rengeteget változtat, az nem csak a szem, nem csak a látás, hanem maga a létezéshez való viszonyod. Műtét után bevárjuk egymást egy padon a műtő előtt. Múltkor én voltam kint először és jól esett a csend és a magány. Valahogy idő kell, hogy a traumából kikerülj, csend kell, hogy magadhoz térj, magány kell, hogy leülepedjen a belső hangzavar. Születés, ahol kikerülsz a fényre és elkezdődik a kétségbeesett küzdelem a túlélésért. Aztán az önállósodásért. Később az önmegvalósításért. Itt már bőven a tudatodnál vagy – ennyi évtized után – és mégis kénytelen vagy újraértelmezni a létezésed, a viszonyod magaddal, a külvilággal, a saját esendőségeddel, a mulandósággal. Újjászületés, még ha nem is voltál közel a halálhoz. Egy esély arra, hogy újraértelmezd a létet.


Categories

%d bloggers like this: