…mert így hozta az élet. Szabadságon volt a tollam és úgy gondoltam, a „social media” hálójából valamelyest kiveszem magamat/magunkat. Aztán eszembe jutott, hogy egyszerűbb, ha szemelvényeket írok olyan dolgokról, amik valamiért megfogtak, elgondolkodtattak – bőven a teljesség igénye nélkül.

New York –

Advertisements

Lassan itt az idő visszatekinteni az évre. A héten már december van és mondjuk nem annyira a Mikulást várom, de azért megérint az adventi készülődés ideje. Sötét van, lámpásokkal, forróságos italokkal próbálunk összekucorodni és kikerülni az észveszejtő év végi hajrából. Fura év volt az idei, tele váratlan fordulatokkal. Ahhoz, hogy bekerüljenek dolgok az életedbe, el kell engedni a haszontalanokat. Vagy elengednek ők. Vagy a Gondviselés. Ahhoz, hogy egy új struktúra alakuljon ki, a réginek össze kell dőlnie. És mindezt méltósággal, hittel kell kezelni, hogy minden a legjobb irányban halad.

Visszatértem. Mint Bridget Jones. Kicsit bölcsebben (???) és reményteljesen. Egy hónapja tanítok, ami talán a legnagyobb kihívás. Otthon még csak elvagyok az immáron teljes látásommal és a hidegfrontra sajgó szememmel, de tanítás közben megállni, hogy ne vigyen el a hév és az ászanák iránti bensőséges kapcsolat…hmmm…. Követem az orvos utasításait: kezdem visszavenni a szokásos tevékenységeimet. Fokozatos terhelés – anyukám hüledezését hallom: “Te, ez az orvos azért megismert valamennyire?!” Munkavégzés. Hááááát nálam az dömpingszerű 200%-os fordulatszám. Tanulom a kiegyenlített munkát, de az osztályzatot azért inkább teszem publikussá. Az a jó, hogy ha nem akarok dolgozni, akkor “csak” kétszer annyi ötlet jut eszembe, mert van időm. Ha dolgozom, akkor meg egyik hozza a másikat. Ergo: 22-es csapdája, ahol a fogoly és a fogva tartó egy és ugyanaz.

Eltűnt. Ma reggel már nem kelt fel velem. Az első éjszaka, amit normálisan, párnákon töltöttem és ahol végül hason fekve találtam nyugalomra. És most már minden érhet, csak a kontaktlencse nem úgy novemberig. A hidegfront érkezésére sajog. Jóban leszünk, csak tapadjon és még egyszer ne akarjon világot látni így. Majd inkább viszem magammal, ahogy eddig is.

Akiknek óriási köszönet és hála jár:

Lassan eljön a nap és visszatér a buborékmentes lét. Napról napra zsugorodik, minden reggel farkasszemet nézünk és emlékeztetjük egymást létezésünk értelmére. Neki mennie kell, nekem maradnom. Csendben, nyugodtan, higgadtan. Gyakorlom. Gyakoroltatták. Néha megy. Néha nem.
Az orvosi kontrollok nagyon széles mosolyokkal, biztatással, emberséggel, törődéssel és maximális professzionalizmussal telnek. Voltam bent kétszer imördzsönszi módon és egy órán belül látott orvos és persze, szerencsére semmi gond nem volt a szemmel. Telefonszámokat cseréltünk, hogy tudjunk konzultálni szem és jógaügyben.

Türelemjáték. Mint tegnap a bronzmeccse. Egyik pont ide, a másik oda, a végét meg rezzenéstelen arccal lehet megmenteni. Érem járt érte. Büszke vagyok ezekre a sportolókra, a kitartásukra, az elszántságukra és a pszichés erejükre. Most legalább van időm nézni:)
Türelemjáték, amikor 740-kor a 30-as sorszámot tépem le a kontrollra és közben azon tűnődöm, hogy a főorvos ennyi beteg után nekiiramodik a műtőnek és “lehúz” pár műtétet levezetésképp.

Ez a Szentimre rendben van. Ismét voltam kontrollon, ezúttal a főorvosnál, Dr. Ferencz Máriánál. Akárhányszor bemegyek, valami pozitív élmény talál meg. Mondjuk alapból megkapom, hogy nagyon fiatal vagyok (?) – hát a sok szürkehályogos között egyébként tényleg – meg hogy nagyon okosan irgalmatlanul gyorsan behúztam anno a kórházba. Ma pont három hete. Az orvosok, nővérek hatékonysága, kedvessége és törődése bőven felülírja a bejárós rendelő mellékhelyiségének hétfő hajnali kosz-szintjét – amin el is tűnődtem, hogy ha ez hétfőn 730-kor ilyen koszos, akkor vajon mikor takarítják? Pénteken biztos nem és hétfő reggel sem. Vagy csak heti egyszer? Na mindegy. Még jó, hogy nem látok tökéletesen. Egyelőre. Sorszám, pupillatágítás, várakozás, főorvos, kontroll, kakóscsiga, otthon.

Hosszúak. Évek óta most érzem megint, hogy van időm. Gyakorlatilag bármire. Ebből levonom mindazt, amiket nem csinálhatok, és akkor ez az idő megtriplázódik.
Talán 2006 óta nem volt ennyi időm, amikor otthagytam Írországot és beleugrottam a semmibe New Yorkban. Szabadon választott szabadesés volt és nehezen tudtam mit kezdeni vele. Akkor a nyirokkeringésem hibernálódott és alig vártam, hogy visszatérjek Európába. Most itt vagyok és nem is vágyom sehova. Még Budapestre sem. Ez nem szabadon választott, max tudat alatt, de az meg a tudat alatt lakozik, lehet mélyre ásni – na ez szabadon választott.

Telnek a hétköznapok, főleg Biatorbágyon, csak a kontrollokra megyek be a városba (pl. holnap). A családnak köszönhetően lekerült minden teher a vállamról, az utóbbi napokban már főztem is, többnyire sikerül kicsit mindent melléöntenem, ez így izgalmas, nagy baleset nem történt és még az összes ujjam is a helyén van. A síkokat továbbra is 3D-ben látom, a konyhát meg 2D-ben 🙂

Nahát képzeljétek el, azért volt egy-két kalandos dolgom mostanában.
Az egyik még a kórházban, ahol a kötelező EKG-n is átestem, valamikor a kétségbeesős első estén. Rám rakták a cuppanós cuccokat és beindították a motort. Azzal foglalatoskodtam, hogy miként változnak a bipbipek normálisan illetve tudatos kilégzéssel és persze lassabbak lettek az utóbbinál, de mihelyst tudatvillanásom alakult ki a műtét gondolata kapcsán, jelentősen felgyorsultak a monoton jelek. Háromszor is ki kellett nyomtatni az eredményt, gondolom, talán ez fura képet festhetett egy betegről, meg az is lehet, hogy nem.