Ez a Szentimre rendben van. Ismét voltam kontrollon, ezúttal a főorvosnál, Dr. Ferencz Máriánál. Akárhányszor bemegyek, valami pozitív élmény talál meg. Mondjuk alapból megkapom, hogy nagyon fiatal vagyok (?) – hát a sok szürkehályogos között egyébként tényleg – meg hogy nagyon okosan irgalmatlanul gyorsan behúztam anno a kórházba. Ma pont három hete. Az orvosok, nővérek hatékonysága, kedvessége és törődése bőven felülírja a bejárós rendelő mellékhelyiségének hétfő hajnali kosz-szintjét – amin el is tűnődtem, hogy ha ez hétfőn 730-kor ilyen koszos, akkor vajon mikor takarítják? Pénteken biztos nem és hétfő reggel sem. Vagy csak heti egyszer? Na mindegy. Még jó, hogy nem látok tökéletesen. Egyelőre. Sorszám, pupillatágítás, várakozás, főorvos, kontroll, kakóscsiga, otthon.

Advertisements

Hosszúak. Évek óta most érzem megint, hogy van időm. Gyakorlatilag bármire. Ebből levonom mindazt, amiket nem csinálhatok, és akkor ez az idő megtriplázódik.
Talán 2006 óta nem volt ennyi időm, amikor otthagytam Írországot és beleugrottam a semmibe New Yorkban. Szabadon választott szabadesés volt és nehezen tudtam mit kezdeni vele. Akkor a nyirokkeringésem hibernálódott és alig vártam, hogy visszatérjek Európába. Most itt vagyok és nem is vágyom sehova. Még Budapestre sem. Ez nem szabadon választott, max tudat alatt, de az meg a tudat alatt lakozik, lehet mélyre ásni – na ez szabadon választott.

Telnek a hétköznapok, főleg Biatorbágyon, csak a kontrollokra megyek be a városba (pl. holnap). A családnak köszönhetően lekerült minden teher a vállamról, az utóbbi napokban már főztem is, többnyire sikerül kicsit mindent melléöntenem, ez így izgalmas, nagy baleset nem történt és még az összes ujjam is a helyén van. A síkokat továbbra is 3D-ben látom, a konyhát meg 2D-ben 🙂

Nahát képzeljétek el, azért volt egy-két kalandos dolgom mostanában.
Az egyik még a kórházban, ahol a kötelező EKG-n is átestem, valamikor a kétségbeesős első estén. Rám rakták a cuppanós cuccokat és beindították a motort. Azzal foglalatoskodtam, hogy miként változnak a bipbipek normálisan illetve tudatos kilégzéssel és persze lassabbak lettek az utóbbinál, de mihelyst tudatvillanásom alakult ki a műtét gondolata kapcsán, jelentősen felgyorsultak a monoton jelek. Háromszor is ki kellett nyomtatni az eredményt, gondolom, talán ez fura képet festhetett egy betegről, meg az is lehet, hogy nem.

Buborék. Ennyit látok. Egy bazi nagy buborékot. Ami remeg, rezeg, mozog, úszik, ahogy az egy buboréknak dolga. A műtét tehát sikerült. Minden elhangzott szóra figyeltem, nehogy legyen egy „jaj, na az ott…meg még ez is” kifejezés a fejem felett. De nem volt. A spártai első nap után a reggel ismét vizsgálattal kezdődött, már régen nincsenek formális vizitek, csak folyosói sorbanülés, sokszereplős látásvizsgálat az elmaradhatatlan pupillatágító cseppek után.

Megkísérlem a blogírást. Blogírni akkor szoktam, ha van miről. Vagy még akkor se sokszor. Mostanában lenne bőven miről, a januárban-februárban még csendesnek látszódó év alapjaiban borult fel – ami nem baj, mert emergency-ben elég jó vagyok, de azért ami sok, abból elég.
Kevin is úgy döntött, hogy az elmúlt hónapok mindenségét feldolgozandó itthon marad nyárra – történetünkben először, hogy nyugizzunk, nyaraljunk, napozzunk, stb. Újrakalkulálás, újrakalkulálás, újrakalkulálás…

• 2016 May 14-15 BOBBY CLENNELL (USA)
• 2016 Szeptember 10-13. STEPHANIE QUIRK (NZ)
  Day1+2.  (weekend) General workshop – open for experienced practitioners
  Day 3+4: adjusting & therapy application – for certified Iyengar yoga teachers only!
• 2016 November 26/27 LAURIE BLAKENEY (USA)

További részletek a Guest teachers 2016 aloldalon. / More info on Guest teachers page.

Ismét visszatérünk a sarki Hadik Kávéházba, ahol december 6-án, szombaton újra összeáll a trió:

Káldi Tamás (bőgő)

Lindner Gyula (zongora)

Répássy Erika (ének)

és ismét felcsendülnek kedvenceink a jazz hullámhosszán, gyertek!

Ez akkor történt, amikor Kevinnel már kezdetlegesen egy párt alkottunk, valahol Írországban a szemek vizslató tekintetétől távol. Egy kis faluban szálltunk meg, aznap, amikor a 2005-ös colorado-i kongresszus jelentkezési ideje indult. Tudtuk, hogy pillanatok alatt elfogynak majd a helyek, hiszen Guruji már nem utazik nagy távolságokra, talán ez lesz az utolsó amerikai/nyugati útja. Egy ír internet-kocsmában vártuk a lehetőséget, analóg kapcsolat, hosszú regisztrációs procedúra. Amerikaiaknak. Egy kérdésen majdnem fennakadtam, válassz államot…nnna gondoltam, még mindig New York van Dublinhoz legközelebb, az jó lesz. Legnagyobb csodálkozásomra átment a rendszeren. Bent voltam!

Aztán meg Coloradoban. Én nem vagyok olyan hűha típus, aki hasra esik bármi vagy bárki előtt is, így kíváncsian vártam, hogy milyen lesz A Gurut élőben látni, tanítását megtapasztalni. Ahogy belépett a terembe, ahol kb. 800 lelkes gyakorló várta, kétséget kizáróan rájöttem, milyen az, amikor valakit Gurujinak hívnak tanítványai. Az az elképesztő energia, fény és szeretet, adni akarás, ami vele együtt belépett a csarnokba, mindig velem marad. Az a taps és öröm, ami mindannyiunkat átjárt, semmihez sem hasonlítható, csak olyan eseményhez, ahol valami igazán magasztos történik. Felemelő volt a program, három nap Iyengar tanításával, két nap pedig teremről teremre járt, hogy a szemináriumokon is adjon minél többet, fáradhatatlanul. Akkor volt 86 éves.

Aztán Púnéban találkoztunk többször, főleg a hazai szövetség létrehozása végett, nagy örömmel töltötte el, hogy kis hazánkban összetartó közösség révén formálisan is létrehoztuk magunkat, azt mondta, igen, tudom, hogy a magyarok nagyon dolgos emberek, nagyon örülök. Levélben tájékoztattuk az itthoni vizsgákról, legutóbb pedig, most júniusban egy foldert készítettünk neki az 1. Országos Iyengar Jóga Napról, képekkel, adatokkal és az Iyengar metódus magyarországi történetével.

Ahogy emlékszem rövid beszélgetéseinkre, lenyűgözött az a gyermeki érdeklődése, amivel felénk fordult, a szeme sarkában a huncut mosollyal, az az 1-2 vicces szófordulat, ami után egy pillanat alatt változott át tudását átadni akaró tanárrá, akiben szüntelen él a megértetni akarás. Felejthetetlen az az átható szempár, ami szembe néz veled, átlát rajtad és amitől hirtelen minden maszkod lehull, aki tényleg lát, szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül.

És még két rövid történet, ami miatt hiszem, hogy velünk marad. Otthon készültünk fotók készítésével Kevinnel, de mire odakerült a sor, addigra nagyon fáradt lettem és vonszoltam magam pózról-pózra, mígnem egyszer kifakadtam, hogy én ezt nem bírom tovább. Abban a pillanatban leesett Guruji portréképe a falról. 8 éve lakunk a lakásban, a kép ugyanazon a szögön lóg és sosem esett még le, sem előtte, sem utána.

Pár éve pedig egy szövetségi személyes zűr alkalmával megjelent álmomban, ahogy egy medencéből lépett ki a partra egy hatalmas mellkasnyitással, mint egy oroszlán, aztán a parton megrázta magát, mint egy oroszlán, hogy a bundájában ne maradjon víz. Lerázni, továbblépni. Ő most továbblépett. És nekünk is ezt kell tennünk.

Namaste.

Reflektálok, utazom, most csak időben és a gondolataim áradata között. Londonból újra itthon, David Gray szól az iTunesról és visszahozza Írországot, a nyugalmat, „azokat” az éveket. 10 évvel ezelőttről. Rózsa – az éveknek, rosé a mának és rózsaszín a jövőnek.

Kedvenc lelki támaszom szerint a „midlife crisis” az ő idejükben nem volt ennyire érezhető, most viszont többeket leültet és elgondolkoztat. Engem is, másfél éve gyakorta. Egyik kedvenc barátnőmmel mindenről beszélünk, de korról nem. Néha tényleg kétségbe ejt a tempó, pedig gyors vagyok, megoldás-párti, folyamatosan tanulok és igen könnyen tovább lépek. Most viszont azt latolgatom, mire van és mire lesz még idő, mert ötletek továbbra is csőstül jönnek…

Felnőni. Felelős döntéseket hozni, látni, hogy a világot egyre fiatalabbak irányítják, látni a szülőket felnőtt fejjel, helyzeteket, döntéseket, konzekvenciákat figyelni, miközben egyre többször elhangzik, hogy emlékszel, amikor mi még…s a világ egyre hangosabb lesz, néha már-már elviselhetetlenül…hogy vágyom a töretlen csendre, ahol regenerálódom, megpihenek, erőt gyűjtök.

Napról napra tisztább az út, a feladat, amiért itt vagyok, pont itt, pont most és amiért lassan mégis minden a helyére kerül, ahol a tó tükre végül kisimul, egyetlen pillanatot sem cserélnék le a most helyett az előzőekért. Hálás vagyok mindazért, ami emberré formál, bölcsebbé tesz, épít. Hálás vagyok mindazokért, akik útitársakká lettek. Azért ez egy nagyon kivételes társasjáték!