Ismét egy izgalmas hétvége után ülök a gép elé. Oslo és többszöri Göthenburg után most Prágában volt szerencsém kollégáim tanítványait vizsgáztatni. Bevezetésül annyit, hogy a vizsgáztatás egy szolgálat az IYENGAR metóduson belül, azaz nem fizetett munka, csak költségtérítéssel történik, ami garantálja a szolgálatot, a közösségért való tevést mindennemű ellenszolgáltatás nélkül. Ez a világ majd’ összes országában így van, többek között nálunk is.

Kiből mikor válhat vizsgáztató? Az oktatóképzés és a vizsgáztatás hasonló tudásszintet feltételez, mert akit trenírozol, mint leendő tanárt, képessé kell tenned arra is, hogy sikeresen és lehetőleg könnyedén lépjen túl a vizsgákon. Ennek megfelelően látnod kell, hogy kiben mekkora a potenciál, amikor elvállalod mint oktatóképzős jelentkezőt, az oktatóképzési évek hosszú időtartama pedig lehetővé teszi, hogy alakuljon, formálódjon, csiszolódjon az oktatópalánta.

Két hete volt, de most jött ki belőlem. Mert hetekig azon gondolkoztam, talán lassan olyan panaszkodó nyanyává kezdek tán válni, mint akiken 20 éve kacagtunk, avagy tényleg hangot tudok és akarok adni nem tetszésemnek. Őszintén szólva egyre több gátlástalan helyzet háborít fel lépten-nyomon. Nem gondolnám, hogy van hatása, mert a nyári „villanyvezetéket találtam a dobozos jégkrémben” sztori után sem érkezett meg a beígért kompenzációs csomag.

Nagyon érződik, hogy hazafelé húzok, ezért megint kikívánkozik belőlem valami. Ezúttal a technológiai csodákról lesz szó.

Red eye flightnak nevezik azokat a járatokat, amik hajnalban (éjfél körül) indulnak a nyugati partról és kora reggel landolnak a keletin, hogy utána frissen kezdhesd a napodat. Így aztán este 10:30 körül kiestünk SF repterére, leesett az állunk, hogy akkora forgalom volt a terminálok körül, mint egész nap Ferihegyen összesen. Vagy egy hét alatt összesen. Bent ennek valamiért már nyomát se láttuk – olyannyira, hogy semmi, de semmi nem volt nyitva a terminálon, még egy kávézó sem, SEMMI.

…mert így hozta az élet. Szabadságon volt a tollam és úgy gondoltam, a „social media” hálójából valamelyest kiveszem magamat/magunkat. Aztán eszembe jutott, hogy egyszerűbb, ha szemelvényeket írok olyan dolgokról, amik valamiért megfogtak, elgondolkodtattak – bőven a teljesség igénye nélkül.

New York –

Lassan itt az idő visszatekinteni az évre. A héten már december van és mondjuk nem annyira a Mikulást várom, de azért megérint az adventi készülődés ideje. Sötét van, lámpásokkal, forróságos italokkal próbálunk összekucorodni és kikerülni az észveszejtő év végi hajrából. Fura év volt az idei, tele váratlan fordulatokkal. Ahhoz, hogy bekerüljenek dolgok az életedbe, el kell engedni a haszontalanokat. Vagy elengednek ők. Vagy a Gondviselés. Ahhoz, hogy egy új struktúra alakuljon ki, a réginek össze kell dőlnie. És mindezt méltósággal, hittel kell kezelni, hogy minden a legjobb irányban halad.

Visszatértem. Mint Bridget Jones. Kicsit bölcsebben (???) és reményteljesen. Egy hónapja tanítok, ami talán a legnagyobb kihívás. Otthon még csak elvagyok az immáron teljes látásommal és a hidegfrontra sajgó szememmel, de tanítás közben megállni, hogy ne vigyen el a hév és az ászanák iránti bensőséges kapcsolat…hmmm…. Követem az orvos utasításait: kezdem visszavenni a szokásos tevékenységeimet. Fokozatos terhelés – anyukám hüledezését hallom: “Te, ez az orvos azért megismert valamennyire?!” Munkavégzés. Hááááát nálam az dömpingszerű 200%-os fordulatszám. Tanulom a kiegyenlített munkát, de az osztályzatot azért inkább teszem publikussá. Az a jó, hogy ha nem akarok dolgozni, akkor “csak” kétszer annyi ötlet jut eszembe, mert van időm. Ha dolgozom, akkor meg egyik hozza a másikat. Ergo: 22-es csapdája, ahol a fogoly és a fogva tartó egy és ugyanaz.

Eltűnt. Ma reggel már nem kelt fel velem. Az első éjszaka, amit normálisan, párnákon töltöttem és ahol végül hason fekve találtam nyugalomra. És most már minden érhet, csak a kontaktlencse nem úgy novemberig. A hidegfront érkezésére sajog. Jóban leszünk, csak tapadjon és még egyszer ne akarjon világot látni így. Majd inkább viszem magammal, ahogy eddig is.

Akiknek óriási köszönet és hála jár:

Lassan eljön a nap és visszatér a buborékmentes lét. Napról napra zsugorodik, minden reggel farkasszemet nézünk és emlékeztetjük egymást létezésünk értelmére. Neki mennie kell, nekem maradnom. Csendben, nyugodtan, higgadtan. Gyakorlom. Gyakoroltatták. Néha megy. Néha nem.
Az orvosi kontrollok nagyon széles mosolyokkal, biztatással, emberséggel, törődéssel és maximális professzionalizmussal telnek. Voltam bent kétszer imördzsönszi módon és egy órán belül látott orvos és persze, szerencsére semmi gond nem volt a szemmel. Telefonszámokat cseréltünk, hogy tudjunk konzultálni szem és jógaügyben.

Türelemjáték. Mint tegnap a bronzmeccse. Egyik pont ide, a másik oda, a végét meg rezzenéstelen arccal lehet megmenteni. Érem járt érte. Büszke vagyok ezekre a sportolókra, a kitartásukra, az elszántságukra és a pszichés erejükre. Most legalább van időm nézni:)
Türelemjáték, amikor 740-kor a 30-as sorszámot tépem le a kontrollra és közben azon tűnődöm, hogy a főorvos ennyi beteg után nekiiramodik a műtőnek és “lehúz” pár műtétet levezetésképp.

Ez a Szentimre rendben van. Ismét voltam kontrollon, ezúttal a főorvosnál, Dr. Ferencz Máriánál. Akárhányszor bemegyek, valami pozitív élmény talál meg. Mondjuk alapból megkapom, hogy nagyon fiatal vagyok (?) – hát a sok szürkehályogos között egyébként tényleg – meg hogy nagyon okosan irgalmatlanul gyorsan behúztam anno a kórházba. Ma pont három hete. Az orvosok, nővérek hatékonysága, kedvessége és törődése bőven felülírja a bejárós rendelő mellékhelyiségének hétfő hajnali kosz-szintjét – amin el is tűnődtem, hogy ha ez hétfőn 730-kor ilyen koszos, akkor vajon mikor takarítják? Pénteken biztos nem és hétfő reggel sem. Vagy csak heti egyszer? Na mindegy. Még jó, hogy nem látok tökéletesen. Egyelőre. Sorszám, pupillatágítás, várakozás, főorvos, kontroll, kakóscsiga, otthon.