India 2018 – újratöltve

 

KLMHOME SWEET HOME:)

Az utolsó napokat pihenéssel töltöttük indiai barátaink társaságban Bangaloreban. Gyakorlatilag nem nagyon csináltunk semmit. Léteztünk és próbáltuk befogadni mindazt, amit ez az út adott. Istenieket ettünk, beszélgettünk az életről, az indai társadalom drasztikus változásairól, élveztük egymás társaságát, jógáztunk. Tartottunk egy kis megemlékezést is Geeta Iyengarról Kevin tervezett műhelye helyett. A remek stúdió képeit már láthattátok a FB oldalunkon. Bartaink tündéri kis háza egy hatalmas katolikus templom mellett áll, érkezésünk napján hatalmas koncertek voltak a minden képzeletet felülmúló hallokban. És persze karácsonyi dalok minden mennyiségben. Na igen, a csend fogalma relatív:)

Dreamliner. Valahogy ez illett az egész útra…álom vagy valóság? Egy ilyen vadiúj géppel tértünk vissza Európába, erős kontraszt volt a kifelé vezető út régi és elhanyagolt gépe között. Az út tényleg csendes volt, végre nem szólt a zene, kék fény jelezte csak az utat a mosdókhoz és a filmkínálat is befogadható volt. Az utolsó indiai ételt a fedélzeten már egyetlen porcikám sem kívánta, jöhetnek a hazai komfortkaják és az unalmasnak cseppet sem mondható hétköznapok. És hogy mi jön velem haza? Némi curry szag és ebben az irányban könnyebben menedzselhető jetleg, egyelőre felfoghatatlan változás az Iyengar jóga világában Geeta távozásával és a jövő ismeretlensége. Egy színes forgatag, ami egyszer csak elnémul. Budapest. Kigyúrt férfialakok erős bazmegolása és parkolási anarchia a reptéren. Talán ez mégsem hiányzott. Veszek egy nagylevegőt és ám legyen Karácsony. Nektek is:)))

 

 

Bellur

 

 

B for BELLUR

 

Próbálunk kijózanodni az előző két hétből. Felkerekedtünk és ellátogattunk Bellurba. Bangalore egy nagy város egy hiper-szuper szép és modern reptérrel (ezzel Pune városa nem igazán dicsekedhet), a reptéren külön über stand van meghatározott szolgáltatásokra

 

lebontva (go, XL) és gyorsabban robbanunk ki a káoszból mint Ferihegyen. Még az este az autóban felejtett laptopos, tárcás, telefonos táska is megkerült reggelre.

 

Mondjuk a feszkó itt is pont olyan mint otthon. Bellur Bangalore-tól egy óra autóval autópályán. Na jó, azért ne úgy képzeljétek el, mint a németországi „ajánlott” sebességes pályát, itt is vannak sávok, bár igazán nem számít, lassú járművel bármelyik sávban találkozhatsz és néha az út szélén szembeforgalom is előfordulhat. A tempomatra nagyon nincs szükség, viszont az éberséged pillanatról pillanatra tesztelés alá kerül. Bellur kis falu, egy apró pötty a térképen (ráadásul a környéken van vagy három is belőle). A falu elején asztaltozott út vezet a campushoz. Az egész pont olyan, mint a képeken, ragyogó, tiszta, új, rendezett. Napelemek biztosítják az áramot és a melegvizet, a vendégszobák marasztalóak, mindegyikhez három vagy négyágyas, terasz teszi lehetővé az igazi kikapcsolódást. Igazán kulturált a vizesblokk, maradnánk is bőven, ráadásul Geeta távozása miatt az összes előre tervezett Guruji megemlékezéses program törlésre került, így vagyunk talán összesen 10-en az egész elvonulóhelyen. Csend van. A gyakorlóterem maga a tökély, elképesztően tágas és fényes, csillog és ragyog, a terem mögötti eszköz helyiség pedig páratlanul rendezett. A három évvel ezelőtti Yoganusanam alkalmával sokan donáltuk az eszközeinket Bellurnak. Láttuk azt a csodálatos és szó szerint aranyos szobrot, amit most akartak felavatni, képet nem készíthettünk róla, a program máskor kerül megrendezésre. Gurujit ábrázolja és Ramát, feleségét. Aztán meglátogattuk a szakközépiskolát, az összes iskolásnak ingyenes az oktatás és az egyenruha is a meleg ebéddel együtt. A diákok azonnal felálltak köszönteni bennünket, ahogy beléptünk 1-2 osztályterembe. A Bosch cég szponzorálja egyes részeit és a képzés után keresnek nekik munkát a környéken. Ebéddel is vártak minket, ahol szemeink megpihentek a távoli dombok zöldjén. Az Iyengar család háza a campus főterén áll, hasonlóan a púnei intézethez, ahol szintén az életük a szemünk előtt zajlik. Prashant nagyon szeret itt lenni, talán egyszer ide is költözik majd?! Invitáló a hely, nyugalmat árasztó, igazi campus tanuláshoz, elvonuláshoz, elmélyüléshez. Ide még visszatérünk mindenképp.

A gyászon még nem vagyunk túl. Rengeteget beszélgetünk indiai vendéglátóinkkal a metódusról, a családról, a jövőről. Mert most már nem igazán lehet senkit sem kérdezni, hogy miként, hogyan, merre, meddig. Egy kicsit elárvultunk és a magunk útjára kerültünk végképp, felnőttként, hogy továbbvigyük a tanítást. Geeta és Guruji szavai már csak a sejtjeinkben szólalnak meg. Egy jelentős korszak végérvényesen lezárult.

 

Geetaji

NEM ÍGY…NEM EZT…

Geeta Iyengar 1944. december 7-2018. december 16.

Nem így akartam írni. Nem ezt akartam írni. Az egész ünneplésnek készült és eufóriában hagytuk el a két hetes program helyszínét. Ízlelgettük a kifejezhetetlent, a megfogalmazhatatlant, melyhez a tanár, a guru elengedhetetlen „tartozék”, a fény felé vezető úton pedig mindannyian együtt haladunk, még ha ki-ki a maga ösvényén is lépdel. Aztán a sokkhatás: az ünnepség után közel egy nappal a mester lánya, a legidősebb, az életét kizárólag a jógának (és a tanításnak) szentelő Geeta Iyengar sincs velünk többé. Ott van, ahova 2014-óta vágyott, az édesapjával odafent és marad mindörökké idelent a szívünkben. A két hét töménysége, vaskossága, érzelmi fennköltsége, nemessége mindvégig cirógatott bennünket, a visszaemlékezések könnyet csaltak a szemünkbe, Geeta és Prashant tanítása pedig megszűnni nem akaróan élővé tette a pillanatokat, a metódust, a jógát. Geeta megható vallomásai apjáról, saját gyerekkoráról, ellesett pillanatokról, a tanítás útjára lépésről, a küldetéséről, mérhetetlen szeretetéről és az ellentmondást nem tűrő viszonyulásáról tanítványai iránt különös ragasztóként, összekötő kapocsként tart most bennünket össze a gyászban is. Tegnap még itt volt, ma már csak emlékként fogjuk ezerszer visszanézni, visszaidézni mondatait. Nem erre jöttünk ki és nem így akartuk zárni az utat. De hát az egyéni akarat az istenihez képest…Így állunk most a pörgő bolygón, kavargó fejjel, nehéz szívvel. Minden program törlésre került, ma van a végső búcsú Púnéban és a hamvasztás is, Bellur sem lesz, csak a gyász marad. Otthon majd a 13. napon tartunk megemlékezést itteni hagyományhoz hasonlóan, december 29-én.

Nehéz most írni. Nem is lehet mit. Posztokat nézegetek, videókra kattintok. Bár úgy jöttem ki, hogy talán egy jó ideig nem jövök megint, aztán tegnap mégis azt mondtuk, jövünk mielőbb, pláne, amíg Geeta jelen van. Nehéz ez a csend most, ijesztő az űr…

 

FINITO?

Mondanám, de persze ez így nem fedi a valóságot. Ma megint meghatódtunk. Reggel pránájámával kezdett Geeta, rögtön ülve, mert még nem kell miről lecsillapodni. Közel 2 óra után meg azért nem volt Savászana, mert kevés volt az idő, úgyhogy amíg néhányan WC-hez álltunk sorban, addig a többiek Supta Baddhakonasana-ban múlatták az időt, SuptaVirasanaban találkoztunk megint mind az 1200-an és pillanatokon belül csattogtak a hátrahajlások szintén két órán keresztül. Meglepetésként a legidősebb Iyengar jógagyakorló is ellátogatott a monstre rendezvényre a maga 101 évével és a kamera előtt laza 10 perces (támogatott) fejenállásban tette tiszteletét a több mint ezer fős plénum előtt. Ő volt az, akinél Guruji megszállt évtizedeken keresztül mumbai-i tanításai alkalmával. A pulcsiján nagyon kis helyes feliratot nagyított ki a kamera: Not everbody looks this good at 100! És tényleg, szellemi frissességénél már csak fizikai vitalitása volt meglepőbb. Ígérte, hogy „benéz”, hát el is jött és Geetát nagyon, de nagyon boldoggá tette.

Végszóra megérkeztek a convention Tshirt-ök is, bár egyelőre csak az XS, S és M mérettel bírók támadhatták le a pultokat, talán holnapra a nagyobb méretek is befutnak, Indiában sosem lehet tudni. A dekorációt is el lehet vinni/meg lehet vásárolni, amin még őszintén el is gondolkoztunk, de hát a hazaszállítás olyan őrületes költség, hogy csak pislogtunk és éefotóztuk, amit tudtunk. Emlék ez így is, úgy is. A DHL extra kedvezménye az egyébként 60 dollárért megvásárolt eszközcsomagra laza 11.000 INR, ami olyan 45.000 Ft. Úgyhogy inkább RIMYI-nek donáltuk egy nagyobb részét életem első jógamatracával egyetemben, ami még mindig remek minőséget képvisel az intézet matracgyűjteményében majd. Úgy érzem, itt a helye közel 17 év után, vissza a forráshoz, hogy másokat is segítsen az úton.

Délután meghitt beszélgetéssel záródott a program, Geeta került megint a kérdések kereszttüzébe. Milyen volt régen a gyakorlása? A napokban sokat beszélt a szem fontosságáról, a látás percepciójáról, ő is így sajátította el az ászanák csínját-bínját, édesapja tanításának figyelésével. Már elég fiatal korában elhatározta, hogy a jógának szenteli az életét. Háromszor született meg – először konkrétan, fizikailag, másodszor 10 évesen, amikor nefritiszből (vesegyulladás) épült fel, harmadszor pedig 2016-ban, amikor majdnem nem tudott felépülni sokszoros egészségügyi bántalmaiból.

Hosszasan beszélt arról is, hogy annyi minden csak szóban van meg Guruji tanításából, mert egyszerűen lehetetlen mindent leírni. The art of life, the art of dealing with ourselves – erről szól ez az út, ami egyéni és végeláthatatlan. Ezért sem lehet minden meg írásban.

Mit javasol merevebb tanítványoknak? A jógaeszközök kerültek sorra, amiket Iyengar az utolsó fázisban kezdett el használni látva a tanítványokat, akik esetleg a korukból vagy egyéb eü állapotból adódóan már nem tudták kivitelezni a pózt klasszikusan. A test adott, tehát a karma játssza ki az első lépést. A többi pedig már a Te dolgod. Az eszközök használatának eredményességéhez azonban mérhetetlen intelligencia szükséges. Ma meg már az eszközök népszerűbbek mint maga Guruji – de hát ezzel meg nem lehet mit kezdeni-zárta a témát.

Kérdés: Milyen állapot a szamádhi? Ismeri? Válasz: senkinek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen szamádhi tapasztalata van, ez magánügy. (nevetés)

Az utolsó kérdésre, hogy milyen jövő vár a metódusra azt mondta: “Mit aggódtok? Hiszem, hogy Guruji reinkarnáció volt és újra megtestesül, ha szükség lesz rá és itt az ideje, eljön,hogy ismét vezessen minket. Wait and see”. (könnyezés)

Holnaptól pedig két napos ünneplés lesz a csarnokban, majd jelentkezem, tartsatok ki. No meg mi is:)))

FÉLÚTONFlowerBed

Igen, azt hiszem, hogy pont most tartunk félúton. Nagyon furák a hétköznapok, mert minden nap 8:30-kor kezdünk jógázni, 13 órakor van ebédszünet, mondjuk elég durva, hogy kb. 1000 embert se perc alatt megebédeltetnek, aztán 2:30-4-ig van valami délutáni program, utána pedig szabadidő, amit mi nagyjából azzal töltünk, hogy pár óráig nem szólunk senkihez, mert mindenkinek tömve van a feje jógás dolgokkal. Olyan, mintha ez az egész sosem érne véget. A saját gyakorlást nagyon hiányoljuk, de van helyette más: társasági élet, két du. beszélgetés volt az IYENGAR jóga jövőjéről, a vizsgákról, mentorálásról, ami sztem nem egészen ide való téma volt, de ha már volt, aktívan részt vettem benne. Geeta elemében van, hajt minket rendesen, de közben elhangzik 1-2 olyan mondat, amitől kitör belőlünk a nevetés. Azért az se semmi, amikor 1200 ember egyöntetűen hahotázik, miközben majd’ meghal egy pózban. Ma „lájtos” állópózokkal hoztuk be a délelőtti lemaradást, úgyhogy végigzúztunk a Parivrtta (kicsavart) állópózokon az ebédszünet előtt, aztán egy hosszú, bár a tegnapi maratoni után sokkal könnyebb és rövidebb Halasana és válltámasz után azért jól esett az ebéd, főleg, hogy kivételesen olasz menü volt terítéken. Tegnap reggel meglepetésünkre gyerekjóga óra volt, az intézetbe járó gyerekek érkeztek a terem közepére, de nem ám néztük őket, hanem rendesen ugráltunk velük együtt. Persze ilyenkor nincs bekapcsolva a légkondi, úgyhogy egyben zuhanyoztunk is ki-ki a maga ruhájában. Hát mit mondjak, jó pár dolog volt, amit még sohasem csináltam, viszem őket haza a bőrönd egyik zsebében, addig meg gyakorlom a technikátJ

FURA TALÁLKOZÁSOK🙂ThePainting

Nnnna nincs internet, úgyhogy semmi fontosat nem tudok elintézni és azt hiszem, Indiában az a jó, pontosabban az is a jó, hogy szüntelenül spontaneitásra kényszerít. Gondoltam, írok pár olyan dologról, ami szembe szökött, meglepett, megérintett.

Az első nap még a RIMYI kertjében a regisztráció során valaki hatalmas „Jó napot kívánok”-kal köszöntött, amikor hallotta, honnan jöttem. Kiderült, hogy egy orosz srác volt, aki anno 1989-ben Szegeden állomásozott szovjet katonaként. Most 50 körül van, úgyhogy még igen fiatalon volt külhönban. Mondjuk a köszönés és ennek elmagyarázása után azonnal és őszintén bocsánatot kért az ittlétükért. Azért ez tényleg megható, mert sem ők, sem mi tehettünk a helyzetről, a politikát mindig a politikusok csinálják, mi meg esetleg sűrűn exkuzáljuk magunkat. Indiában az is jó, hogy személyesen se perc alatt el tudsz intézni mindenféle szövetséges dolgot is, ami esetleg emailen elég bukdácsolva sem történik meg végül. Úgyhogy figyelem, van remény a púnai oklevelekre és az eddig nem megkapott Yoga Rahasya kiadványokra, a megoldást kitaláltuk, persze nem fog máról holnapra a kezünkben landolni minden, mindenesetre talán már célegyenesbe kerültünk.

Persze vannak kellemetlen találkozások is, mint például egy döglött kitudjamilyenállatvoltamígélt az út szélén, ami mellett napi kétszer elsétálunk és aminek bűzéhez hasonlót még nem éreztem. Ide tartozik a WC-ben a csapnál használt orrfacsaró illatosító (mondjuk az utóbbi szó tényleg erősen költői túlzás), ehhez foghatót sem éreztem eddig más országban. A WC amúgy is a lottóhoz hasonlítható, itt ugye tradicionálisan nincs papír, hanem egy kis csap vízzel, amit aztán az ember kizárólag a bal kezével használ az érintett területeken (és kizárólag a jobb kezével eszik). De mivel a résztvevők 80%-a nem indiai, ezért néha bevetnek papírt, ami többnyire nem erre kitalált termék, hanem inkább szalvéta (ami viszont reggelihez nincs), esetleg dobozos papírzsepi (amin átlátni, annyira vékony és talán 3 ember után el is fogy), vagy ha mázlid van, akkor találsz egy WC papírdarabot a zsebedben, esetleg valaki felajánlja az övét. A WC-ben azonban néha víz sincs, néha meg annyi, hogy mindent elönt. Az egyik nagy vívmány, amit 3 éve nem láttunk, az a fizető WC a városokban „Pay to pee” felirattal. A fejlődés tagadhatatlan és helyiekkel beszélgetve rengeteg a szuperokos fiatal, aki mégis itthon marad és Indiából akar XXI. századi országot csinálni. Azt is hallottuk, hogy az indiai vezetés sokat hallgat azokra, akik külföldről járnak haza rendszeresen, így van remény, hogy egy-két elmaradott intézmény valahogy felvegye a versenyt az idővel és az igényekkel. Prashant a minap ehhez annyit fűzött, hogy a keletiek sokkal nyugatiasabbak, mint maguk a nyugatiak.

És hogy valami pozitívval zárjam, nagyjából mindenkivel találkoztam eddig, akiről tudom, hogy itt van – egészen Amerikától az európai országokig. A teremben van négy óriási kijelző és mivel minden színű csapat minden nap máshol helyezkedik el, elég sok arcot vetítenek ki a kamerák. Úgyhogy megy a face-spotting meg a jóga és a szünetekben a mosolygás, ma tényleg annyi de annyi szeretet volt érezhető a teremben, mint eleddig még nem. És még több mint egy hét van hátra…

NAGYON…Gurus

Nagyon megható volt a mai délután. Valahogy telibe talált, talán mindannyiunkat. De ne siessünk a dolgok elébe…

Lassan indul be az írás, ami részben annak is köszönhető, hogy az utóbbi 5 éjszaka nem sikerült 3-4 óránál többet aludni. A fetrengést és az álomvárást nem számítanám bele. Ennyire nehezen még nem érkeztem meg ide és az ászanák hiánya sem segíti az átállást. Többnyire légkondis helyeken vagyunk, ez részben választás kérdése is, a három évvel ezelőtti mocsári lázat hozó szúnyogcsípések miatt minden nap szúnyogriasztó spray-vel indul és zárul, kerülöm a „tiszta levegőn” levést, mert hát tiszta levegő helyett iszonyatos szmog van mindenhol, amitől lassan egyre többen krákognak, köhögnek vagy lesznek ennél is rosszabbul. Úgy még nem voltam, hogy csak simán ülőhelyzetben is bármikor el tudnék aludni, néha azon aggódom, hogy elég hülyén jön ki, ha mondjuk dandászanából oldalra elvágódom egyszer csak. Szerencsére ilyen még nem történt és talán sikerül behoznom az alvásban történt lemaradást.

Harmadik napja Prashanttal töltjük a délelőttöket, aki Guruji tanítását interpretálja. Rengeteget mesél, értelmezi a tanításokat, az esetleges félreértéseket, igyekszik mutatni az utat a sorok közötti megértéshez remek humorérzékkel és határtalan nyelvi kifejezéstárral. Ma még a britek által félreértelmezett kasztrendszerről is újabb árnyalatot kaptunk, egy igazi kulturális kirándulás ez ászanákkal és pránájámával megspékelve.

Délutánonként Abhié a főszerep, aki Guruji unokájaként tartja kezében a fáklyát. Tegnap egy remek (és továbbra sem eléggé világos) beszélgetést vezetett le Geetával és Prashanttal az oktatóképzések jövőjéről. A fő hangsúly természetesen a tanítványságon volt, ahogy mindig, arról a szomjúságról és tűzről, amit mindannyian magunkénak tudunk, akik sok-sok éve gyakorlunk, ami továbbvisz bennünket a jóga útján, ami eloszlatja az esetleges kétségeinket. A kérdés tehát innen indul, hogy mindazok, akik tanárok szeretnének lenni, a fejükből beszélnek vagy a szívükből? Kik azok, akikben meg van ez a tűz, amivel működik a tanár-tanítvány viszony, ami elengedhetetlen a tanításhoz?

Ma viszont egy váratlanul megható délutánban volt részünk. A program szerint Abhi beszélt (volna) az Iyengar jógáról. Helyette saját kérdőjeleibe, saját félelmeibe, saját sérülékenységébe engedett bepillantást. Mindabba a procedúrába, amin keresztülment az utóbbi 12 hónapban, hogy összehozza ezt a nagyszabású rendezvényt, ami alatt szembesült saját gyengeségeivel, hiányosságaival és ami ma kirajzolódott, az egy mérhetetlenül őszinte vallomás saját reflektálásáról. Könnyekkel a szemében küszködve mégis valamiféle könnyűséggel, vagy talán megkönnyebbüléssel avatott be minket, mondhatni idegeneket a saját világába. Órákat írhatnék mindarról, amit másfél órán keresztül mesélt visszatekintve Gurujival való kapcsolatára, mi pedig önkéntelenül is magunk fölé helyeztük a nagyítót, hogy vajon mi magunk hol tartunk az IYENGAR jóga nevének viselése terén, ha olyan fogalmak kerülnek elő, mint a minimális technikai tudás, az együttérzés, a segítőkészség, az őszinteség, a semlegesség, a megoldáskeresés. A szinte már elviselhetetlenül összezsúfolódott hétköznapok ügyei mentén mennyire tudunk megállni és tiszta képet alkotni arról, mivé váltunk, mennyire vagyunk közel azokhoz az értékekhez, amikkel Guruji bírt és amiket fáradhatatlanul igyekezett átadni élete során?! A szívünkből és a szívünkhöz beszélt. Ezért kell itt lenni, mert ez az, mi összeköt bennünket, ez az, ami reflektálásra késztet, ilyen az, amikor az ember a tűzhöz közel ül egy óriási család tagjaként. És ezért nagyon fontos, hogy minden tanár és leendő tanár-aspiráns eljöjjön ide, nem azért, mert itt egy hónapig „nyaral” az ember. Aki volt, az tudja, hogy ez messze nem pihenés vagy szórakozás. Ez az, amikor visszacsatolod magad a köldökzsinórra és ismét a forrásból táplálkozol. És ezért kellett kijönnöm nekem is.

DECEMBER 1. Úristen, INDIAAAAA….NirantaNiranta

Mostanában nehezen utazom. Nevethetnétek, mert talán soha életemben ennyit nem utaztam, mint az utóbbi években, bár az elmúlt 16 év távlatában egyébként sem és egyáltalán nem panaszkodhatom. És mégis, mostanság minden út startjánál elfog a „mégisinkábbitthonmaradnék” érzése. Ez péntek hajnalban is pont így volt. A reptér tömege hamar és könyörtelenül feledtette a nem alvást és a pirkadat közelgő hasadását, még bőven sötét volt, mikor elhagytuk az aszfaltot a tömött gépen. Az amszterdami holland reggeli után a Jetairways gépe fedélzetére lépve csapott meg ismét a valóság: India szagmintái feledhetetlenek. Aztán jött a többi bevillanás, India kicsiben, a fedélzeten: minden széken egy világító szempár, néhány sápadtabb utassal tarkítva (ilyenek voltunk pl. mi is), 10 ülés egy sorban, a síri fényben is kivehető kopott és széttöredezett ülések, Indai ízei és a mosolygós „madam”-ok és „sir”-ök repkedése a levegőben. Közeledünk. Talán a három évvel ezelőtti keserű betegséges pirula miatt a korábbi izgalmakkal tarkított „alig várom már” állapotát kutatva sem találtam. Helyette volt nagylevegő és 8 órás kockafenék három filmmel. Minden simán ment, percek alatt átsuhantunk a bevándorláson, ahol a gép már felismert és az officer kedves csevegése ébresztette fel az első kellemes emlékeket, hogy itt mégis olyan kedvesek az emberek. Látszólag semmi sem változott. A 9 évvel ezelőtt is magányosan álló, majd valamelyik században elkészülő reptéri gyorsforgalmi út oszlopai most is magányosan várják a következő lépést vagy az vétizedek eseménytelen múlását, az út Púnéba most is 3,5 óra autóval, melyet a pletyka szerint majd Elon Musk csodakapszulája fogja lerövidíteni 25 percre (mint a Bécs-Budapest vonalat is), egyre több város méretű lakópark nő ki a fölből a maguk 20-30 emeletével, a nappalik Mumbaiban most is füllettek. Holnap irány az Intézet, hogy átvegyük a gyakorló csomagunkat, a következő két hét órarendjét és belevessük magunkat a centenáriumi program-kavalkádba. Indiára nem lehet felkészülni, fejest kell ugrani a hétköznapokba és hinni kell, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Vigyázz, kész,…:?

Advertisements
%d bloggers like this: