India 2018 – újratöltve

FURA TALÁLKOZÁSOK🙂ThePainting

Nnnna nincs internet, úgyhogy semmi fontosat nem tudok elintézni és azt hiszem, Indiában az a jó, pontosabban az is a jó, hogy szüntelenül spontaneitásra kényszerít. Gondoltam, írok pár olyan dologról, ami szembe szökött, meglepett, megérintett.

Az első nap még a RIMYI kertjében a regisztráció során valaki hatalmas „Jó napot kívánok”-kal köszöntött, amikor hallotta, honnan jöttem. Kiderült, hogy egy orosz srác volt, aki anno 1989-ben Szegeden állomásozott szovjet katonaként. Most 50 körül van, úgyhogy még igen fiatalon volt külhönban. Mondjuk a köszönés és ennek elmagyarázása után azonnal és őszintén bocsánatot kért az ittlétükért. Azért ez tényleg megható, mert sem ők, sem mi tehettünk a helyzetről, a politikát mindig a politikusok csinálják, mi meg esetleg sűrűn exkuzáljuk magunkat. Indiában az is jó, hogy személyesen se perc alatt el tudsz intézni mindenféle szövetséges dolgot is, ami esetleg emailen elég bukdácsolva sem történik meg végül. Úgyhogy figyelem, van remény a púnai oklevelekre és az eddig nem megkapott Yoga Rahasya kiadványokra, a megoldást kitaláltuk, persze nem fog máról holnapra a kezünkben landolni minden, mindenesetre talán már célegyenesbe kerültünk.

Persze vannak kellemetlen találkozások is, mint például egy döglött kitudjamilyenállatvoltamígélt az út szélén, ami mellett napi kétszer elsétálunk és aminek bűzéhez hasonlót még nem éreztem. Ide tartozik a WC-ben a csapnál használt orrfacsaró illatosító (mondjuk az utóbbi szó tényleg erősen költői túlzás), ehhez foghatót sem éreztem eddig más országban. A WC amúgy is a lottóhoz hasonlítható, itt ugye tradicionálisan nincs papír, hanem egy kis csap vízzel, amit aztán az ember kizárólag a bal kezével használ az érintett területeken (és kizárólag a jobb kezével eszik). De mivel a résztvevők 80%-a nem indiai, ezért néha bevetnek papírt, ami többnyire nem erre kitalált termék, hanem inkább szalvéta (ami viszont reggelihez nincs), esetleg dobozos papírzsepi (amin átlátni, annyira vékony és talán 3 ember után el is fogy), vagy ha mázlid van, akkor találsz egy WC papírdarabot a zsebedben, esetleg valaki felajánlja az övét. A WC-ben azonban néha víz sincs, néha meg annyi, hogy mindent elönt. Az egyik nagy vívmány, amit 3 éve nem láttunk, az a fizető WC a városokban „Pay to pee” felirattal. A fejlődés tagadhatatlan és helyiekkel beszélgetve rengeteg a szuperokos fiatal, aki mégis itthon marad és Indiából akar XXI. századi országot csinálni. Azt is hallottuk, hogy az indiai vezetés sokat hallgat azokra, akik külföldről járnak haza rendszeresen, így van remény, hogy egy-két elmaradott intézmény valahogy felvegye a versenyt az idővel és az igényekkel. Prashant a minap ehhez annyit fűzött, hogy a keletiek sokkal nyugatiasabbak, mint maguk a nyugatiak.

És hogy valami pozitívval zárjam, nagyjából mindenkivel találkoztam eddig, akiről tudom, hogy itt van – egészen Amerikától az európai országokig. A teremben van négy óriási kijelző és mivel minden színű csapat minden nap máshol helyezkedik el, elég sok arcot vetítenek ki a kamerák. Úgyhogy megy a face-spotting meg a jóga és a szünetekben a mosolygás, ma tényleg annyi de annyi szeretet volt érezhető a teremben, mint eleddig még nem. És még több mint egy hét van hátra…

NAGYON…Gurus

Nagyon megható volt a mai délután. Valahogy telibe talált, talán mindannyiunkat. De ne siessünk a dolgok elébe…

Lassan indul be az írás, ami részben annak is köszönhető, hogy az utóbbi 5 éjszaka nem sikerült 3-4 óránál többet aludni. A fetrengést és az álomvárást nem számítanám bele. Ennyire nehezen még nem érkeztem meg ide és az ászanák hiánya sem segíti az átállást. Többnyire légkondis helyeken vagyunk, ez részben választás kérdése is, a három évvel ezelőtti mocsári lázat hozó szúnyogcsípések miatt minden nap szúnyogriasztó spray-vel indul és zárul, kerülöm a „tiszta levegőn” levést, mert hát tiszta levegő helyett iszonyatos szmog van mindenhol, amitől lassan egyre többen krákognak, köhögnek vagy lesznek ennél is rosszabbul. Úgy még nem voltam, hogy csak simán ülőhelyzetben is bármikor el tudnék aludni, néha azon aggódom, hogy elég hülyén jön ki, ha mondjuk dandászanából oldalra elvágódom egyszer csak. Szerencsére ilyen még nem történt és talán sikerül behoznom az alvásban történt lemaradást.

Harmadik napja Prashanttal töltjük a délelőttöket, aki Guruji tanítását interpretálja. Rengeteget mesél, értelmezi a tanításokat, az esetleges félreértéseket, igyekszik mutatni az utat a sorok közötti megértéshez remek humorérzékkel és határtalan nyelvi kifejezéstárral. Ma még a britek által félreértelmezett kasztrendszerről is újabb árnyalatot kaptunk, egy igazi kulturális kirándulás ez ászanákkal és pránájámával megspékelve.

Délutánonként Abhié a főszerep, aki Guruji unokájaként tartja kezében a fáklyát. Tegnap egy remek (és továbbra sem eléggé világos) beszélgetést vezetett le Geetával és Prashanttal az oktatóképzések jövőjéről. A fő hangsúly természetesen a tanítványságon volt, ahogy mindig, arról a szomjúságról és tűzről, amit mindannyian magunkénak tudunk, akik sok-sok éve gyakorlunk, ami továbbvisz bennünket a jóga útján, ami eloszlatja az esetleges kétségeinket. A kérdés tehát innen indul, hogy mindazok, akik tanárok szeretnének lenni, a fejükből beszélnek vagy a szívükből? Kik azok, akikben meg van ez a tűz, amivel működik a tanár-tanítvány viszony, ami elengedhetetlen a tanításhoz?

Ma viszont egy váratlanul megható délutánban volt részünk. A program szerint Abhi beszélt (volna) az Iyengar jógáról. Helyette saját kérdőjeleibe, saját félelmeibe, saját sérülékenységébe engedett bepillantást. Mindabba a procedúrába, amin keresztülment az utóbbi 12 hónapban, hogy összehozza ezt a nagyszabású rendezvényt, ami alatt szembesült saját gyengeségeivel, hiányosságaival és ami ma kirajzolódott, az egy mérhetetlenül őszinte vallomás saját reflektálásáról. Könnyekkel a szemében küszködve mégis valamiféle könnyűséggel, vagy talán megkönnyebbüléssel avatott be minket, mondhatni idegeneket a saját világába. Órákat írhatnék mindarról, amit másfél órán keresztül mesélt visszatekintve Gurujival való kapcsolatára, mi pedig önkéntelenül is magunk fölé helyeztük a nagyítót, hogy vajon mi magunk hol tartunk az IYENGAR jóga nevének viselése terén, ha olyan fogalmak kerülnek elő, mint a minimális technikai tudás, az együttérzés, a segítőkészség, az őszinteség, a semlegesség, a megoldáskeresés. A szinte már elviselhetetlenül összezsúfolódott hétköznapok ügyei mentén mennyire tudunk megállni és tiszta képet alkotni arról, mivé váltunk, mennyire vagyunk közel azokhoz az értékekhez, amikkel Guruji bírt és amiket fáradhatatlanul igyekezett átadni élete során?! A szívünkből és a szívünkhöz beszélt. Ezért kell itt lenni, mert ez az, mi összeköt bennünket, ez az, ami reflektálásra késztet, ilyen az, amikor az ember a tűzhöz közel ül egy óriási család tagjaként. És ezért nagyon fontos, hogy minden tanár és leendő tanár-aspiráns eljöjjön ide, nem azért, mert itt egy hónapig „nyaral” az ember. Aki volt, az tudja, hogy ez messze nem pihenés vagy szórakozás. Ez az, amikor visszacsatolod magad a köldökzsinórra és ismét a forrásból táplálkozol. És ezért kellett kijönnöm nekem is.

DECEMBER 1. Úristen, INDIAAAAA….NirantaNiranta

Mostanában nehezen utazom. Nevethetnétek, mert talán soha életemben ennyit nem utaztam, mint az utóbbi években, bár az elmúlt 16 év távlatában egyébként sem és egyáltalán nem panaszkodhatom. És mégis, mostanság minden út startjánál elfog a „mégisinkábbitthonmaradnék” érzése. Ez péntek hajnalban is pont így volt. A reptér tömege hamar és könyörtelenül feledtette a nem alvást és a pirkadat közelgő hasadását, még bőven sötét volt, mikor elhagytuk az aszfaltot a tömött gépen. Az amszterdami holland reggeli után a Jetairways gépe fedélzetére lépve csapott meg ismét a valóság: India szagmintái feledhetetlenek. Aztán jött a többi bevillanás, India kicsiben, a fedélzeten: minden széken egy világító szempár, néhány sápadtabb utassal tarkítva (ilyenek voltunk pl. mi is), 10 ülés egy sorban, a síri fényben is kivehető kopott és széttöredezett ülések, Indai ízei és a mosolygós „madam”-ok és „sir”-ök repkedése a levegőben. Közeledünk. Talán a három évvel ezelőtti keserű betegséges pirula miatt a korábbi izgalmakkal tarkított „alig várom már” állapotát kutatva sem találtam. Helyette volt nagylevegő és 8 órás kockafenék három filmmel. Minden simán ment, percek alatt átsuhantunk a bevándorláson, ahol a gép már felismert és az officer kedves csevegése ébresztette fel az első kellemes emlékeket, hogy itt mégis olyan kedvesek az emberek. Látszólag semmi sem változott. A 9 évvel ezelőtt is magányosan álló, majd valamelyik században elkészülő reptéri gyorsforgalmi út oszlopai most is magányosan várják a következő lépést vagy az vétizedek eseménytelen múlását, az út Púnéba most is 3,5 óra autóval, melyet a pletyka szerint majd Elon Musk csodakapszulája fogja lerövidíteni 25 percre (mint a Bécs-Budapest vonalat is), egyre több város méretű lakópark nő ki a fölből a maguk 20-30 emeletével, a nappalik Mumbaiban most is füllettek. Holnap irány az Intézet, hogy átvegyük a gyakorló csomagunkat, a következő két hét órarendjét és belevessük magunkat a centenáriumi program-kavalkádba. Indiára nem lehet felkészülni, fejest kell ugrani a hétköznapokba és hinni kell, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Vigyázz, kész,…:?

Advertisements
%d bloggers like this: