SZÜLETÉSNAPOMRA…/FOR MY B’DAY

FOR ENGLISH PLS SCROLL DOWN

Napok óta mocorog bennem az írás, aztán tegnap megtaláltam rá a koronát, Bartók koncerten voltunk. De ne fussunk ennyire a dolgok elébe. Napok óta nyugtalan vagyok (talán a telihold miatt) és kiábrándult az emberiségből (hát ide írhatnék bőven dolgokat…). Fura dolgok történtek a stúdióban is, egészen elképesztő elképzelésű emberek sétáltak be, akiknek eszükbe sem jutott, hogy beilleszkedjenek, együttműködjenek és azon tűnődtem, hogy ez a stílus a világon sehol nem menne el.  Már gyerekkoromban úgy nőttem fel, hogy nekem kicsi ez az ország. Nem hiányoznak extra négyzetkilométerek, hanem a gondolkodás, a nézőpontok túlontúl provinciálisoknak, egyoldalúaknak tűntek, szerintem a világ már akkor is ennél sokkal szélesebbnek festett, pedig csak a 80-as éveket írtuk. Alig vártam a lehetőséget, hogy végre eltűnjek innen, úgy tettem, hogy soha, de soha nem akartam hazaköltözni. Ahogyan férjhez menni sem. És ahogy kint a jóga a mindennapjaim részévé vált, úgy kezdett kitisztulni a kép. Valahogy lassan minden megtalálta a helyét. Akkor kezdtem rájönni, hogy ez a tetszik/nem tetszik dolog mérhetetlenül csak a felszín és egy óriási csapda, igazából azt kell megtalálni, amivel/akivel dolgom van. Ekkor költöztem haza, immáron New Yorkból és egy vőlegénnyel együtt. Itthon megtaláltam a nagybetűs küldetést, hogy a nemzetközileg már óriási elismerést és történelmet maga mögött tudó IYENGAR metódusnak adjunk itthon is egy lökést. A házasságunk sem volt kérdés, mert Kevinben megtaláltam mindent, ami egy kapcsolatot jelentéssel tölt meg. És őszintén mondom, ha ez a kettő nem lenne életem óriási része, akkor már nem lennék itthon, mert nekem ez a hely továbbra is szűkös. Aztán tegnap a BFZ Bartók estjére voltunk hivatalosak. Bartókhoz valahogy, valami meghatározhatatlan okból különös kötelék köt. Tegnap kiderült, Kevint is. Már akkor régi ismerősként köszön, amikor meglátom arcát egy fotón (P.S. valamiért a stúdiónk és a Bartók Béla úton van). Román és magyar parasztdalokkal kezdődött a program és elmondhatatlanul a húsomba hasított. Igen, a kultúra, a hovatartozás egy olyan gyomorcsavar, amit nem tudsz kikúrálni magadból. Egy olyan kódolás, ami zsigeri szinten szervezi az életedet. Hiába súrolod, nem jön le, csak a személyiséged legmélyebb rétegével együtt. A kékszakállú herceg vára, régi tanulmányaim egyik mumus darabja végre ismerősként csengett és a nehezen érthető harmóniák a létezés legmélyebb bugyraival rezonáltak egy órán keresztül, amíg aztán csendesen minden eltűnt. Születésnap. Nem így terveztem, de reflektálásra nyitott teret és néha nem árt számot vetni, honnan jöttem, merre tartok, hogy lássam, a lépéseimnek van-e értelme, szolgál-e egy nagyobb képet, mert az idő ebben az életben véges és elfecsérelni luxus. Hogy hogy vagyok? Kérdeztétek. Hát így. Úton…

I’ve been chewing on it for days…the trigger of writing has been itching all around but I could not find the crescendo until Saturday when Bartók’s music came alive on stage. But hold on…, not so fast …

I’ve been restless for the last few days (maybe the full Moon) and fairly disillusioned by our human race (many items could follow here you guess…). Also some weird moments occurred in the studio with a stranger walking in with most unusual and unjustified ideas, simply just not wanting to fit in there, and I was wondering and thinking that this mentality just would not fly anywhere else in the world. I was raised here but even as a kid I felt that this country is too “tight” for me. Not that I would need a few extra square kilometers but it is rather the mindset, the worldview that always seemed a bit too provincial, one-sided. Back then the world outside already appeared as something much brighter…back in the 80s when communism started its last decade. I just could not wait to get out of here with the firm belief that I would never ever come back… just as I would never ever get married! But then as yoga grew in me and became an integral part of my “everydays” the puzzle pieces of life started to fall into place and the bigger picture slowly revealed itself. It dawned on me that the simple aspect of like/dislike is the most superficial part of life and apparently a huge pitfall. I felt strongly motivated then, and driven to find the people and activities in my life that I have a “calling” for, and a need to deal with to finally be on the path of growing. That was the moment, and the push when I moved home – already from New York…and with a fiance. We came to Budapest to fulfill our dharma, giving a full swing, to build this wonderful and internationally acknowledged ”Iyengar yoga”method in my country. Our marriage was not questionable either as I have found everything in Kevin what would give full meaning to a relationship. And honestly, but for these two major areas of my life I would not be staying in this country as it still feels way too “tight.” 

But then… we had a concert ticket to a whole evening with Bartok. It is hard to say why but we both have a very special relation to this extraordinary composer. Beyond the likes or dislikes. Already looking at his photographs a certain familiarity shines back on us. And what a surprise, our very yoga studio is tucked away on Bartok Bela boulvard. It started off with Romanian and Hungarian folk dances. And so there was, the undeniable bite into my own flesh and guts. That mysterious viceral connection to my ancestry, my belonging. The generic coding that is organizing my entire being. There is no way you can scratch it off or run away from as it is deeply embedded in your persona. As close as it can be. For this lifetime. The “Bluebeard’s Castle” – at last it chimed forth with some familiar resonance in the most hidden chambers of existence for an entire hour just disappearing at the end with no resolution…like life itself…. Birthday…. It wasn’t planned to be so serious but it opened up some room for reflection to see where I am from, where I’m heading to and whether my steps make any sense and support the bigger picture as time is limited and frittering it away is sheer luxury. So how am I? – many of you asked. Like this. Still in transit…