Posted by: Erika Repassy | July 25, 2016

RetinaTovaTűnés

UpavsitaKórházasanaMegkísérlem a blogírást. Blogírni akkor szoktam, ha van miről. Vagy még akkor se sokszor. Mostanában lenne bőven miről, a januárban-februárban még csendesnek látszódó év alapjaiban borult fel – ami nem baj, mert emergency-ben elég jó vagyok, de azért ami sok, abból elég.
Kevin is úgy döntött, hogy az elmúlt hónapok mindenségét feldolgozandó itthon marad nyárra – történetünkben először, hogy nyugizzunk, nyaraljunk, napozzunk, stb. Újrakalkulálás, újrakalkulálás, újrakalkulálás…
Pont egy hete kezdődött a szemsztori, amikor is a reggeli ügyintézés, gyakorlás során/után éreztem, hogy valami jobb alul nincs rendben a látószögemben. Persze lehet a napsütés, az idegesség vagy akármi, úgyhogy mentem tanítani egy jó kis székes hátrahajlós órát. Szerencsére csak egyet. Hazafelé felhívtam a biai szomszédomat, aki szemorvos (Obermayer Katalin, ajánlom, ha a Váci út/Csepel környékén kerestek valaki jót). Este elmondtam az észlelésem, de nem biztatott sok jóval. Mindegy, gondoltam, majd kialszom magam és reggelre nyoma sem lesz. Aztán reggel lett és nyoma lett, maradt, a szürkés pacni nagyobbra nőtt és nem láttam át rajta semmit de semmit. Pont hívott, amikor a kertben az újrakalkuláláson járt az eszem és kezembe nyomott egy azonnali beutalót a Szentimrébe. Behajtottam a kocsival a városba sűrűn jobbra fordítva a fejem, hogy lássam a versenytársakat a Budaörsi úton. Szemészet fent, betegfelvétel lent, szemészet megint fent, pupillatágító csepp, türelem, látótér vizsgálat, türelem, sok beteg, némi feszültség a levegőben, vizsgálat és azonnali mobilhívás: “itt egy fiatal hölgy ouGJRHgou(/+!=(+%-gal, mit csináljunk vele? Ma lesz műtét? Ja, csak holnap? És ki műt? OK, küldöm.” És akkor kikapcsoltam az újrakalkuláló computert a fejemben és kétségbe estem, hogy ez így most nem, a szememet semmiképp, ilyet nem és nemésnemlehetigaz…”Nyugodjon meg, maga okos volt és azonnal bejött a kórházba, holnap megműtik retinaleválással, jó orvos kezében lesz, rutinos, nem lesz semmi baj” Hát a sokkhatás nem maradt el, az agy ismét bekapcsolt és óvatos fejtartással beköltöztem a Szentimrébe. Aznap csak háton feküdhettem párna nélkül, a pacni folyton nőtt egy icipicit, néha kétségbe estem és alapvetően és leginkább egyáltalán nem hittem el, hogy a szememhez valaha bárki is hozzá fog nyúlni. -8-as szemmel bármit, csak a szememet ne! Hát nem aludtam sokat, pedig még a homeopátiás nyugtatót is beszedtem, de mihelyst kialakult egy jóleső elengedettség, élesen belém hasított a műtét ténye és képe. Még jó, hogy az élet hajnalban kezdődik a kórházakban, úgyhogy az agóniához társultak a nagyon kedves és segítőkész nővérek, vérvétel, EKG, pupillatágítás, aztán találkoztam A műtő orvossal, Dr Gáspár Ákos higgadtan megvizsgált, tájékoztatott a jó hírről, hogy az eset nagy százalékban korrigálható, megtudtam a műtét menetét és hogy nemsokára már sétálhatok is felfelé a műtők szintjére. Kaptam nyugtatót, sok pupillatágítót, érzéstelenítőt, rengeteg figyelmet, hogy jól vagyok-e, minden OK-e, aztán két injekciót a belső szemzugba, triplacsekkolást, hogy tényleg érzéketlenné vált-e a jobb szemem, aztán séta a műtőasztal felé, letakarás, lélegzetfigyelés és tényleg eltelt a kritikusnak hitt fél óra. “Mi megtettük a magunk részét, most az Ön dolga következik” – hangzott a végszó, visszaséta az szobához és pihenés – szigorúan arccal lefelé 50 perc, 10 perc fejjel normálisan (max felfelé), ebbe pont belefér egy WC menet.


Categories

%d bloggers like this: