Posted by: Erika Repassy | August 20, 2014

Személyes szemelvények

Ez akkor történt, amikor Kevinnel már kezdetlegesen egy párt alkottunk, valahol Írországban a szemek vizslató tekintetétől távol. Egy kis faluban szálltunk meg, aznap, amikor a 2005-ös colorado-i kongresszus jelentkezési ideje indult. Tudtuk, hogy pillanatok alatt elfogynak majd a helyek, hiszen Guruji már nem utazik nagy távolságokra, talán ez lesz az utolsó amerikai/nyugati útja. Egy ír internet-kocsmában vártuk a lehetőséget, analóg kapcsolat, hosszú regisztrációs procedúra. Amerikaiaknak. Egy kérdésen majdnem fennakadtam, válassz államot…nnna gondoltam, még mindig New York van Dublinhoz legközelebb, az jó lesz. Legnagyobb csodálkozásomra átment a rendszeren. Bent voltam!

Aztán meg Coloradoban. Én nem vagyok olyan hűha típus, aki hasra esik bármi vagy bárki előtt is, így kíváncsian vártam, hogy milyen lesz A Gurut élőben látni, tanítását megtapasztalni. Ahogy belépett a terembe, ahol kb. 800 lelkes gyakorló várta, kétséget kizáróan rájöttem, milyen az, amikor valakit Gurujinak hívnak tanítványai. Az az elképesztő energia, fény és szeretet, adni akarás, ami vele együtt belépett a csarnokba, mindig velem marad. Az a taps és öröm, ami mindannyiunkat átjárt, semmihez sem hasonlítható, csak olyan eseményhez, ahol valami igazán magasztos történik. Felemelő volt a program, három nap Iyengar tanításával, két nap pedig teremről teremre járt, hogy a szemináriumokon is adjon minél többet, fáradhatatlanul. Akkor volt 86 éves.

Aztán Púnéban találkoztunk többször, főleg a hazai szövetség létrehozása végett, nagy örömmel töltötte el, hogy kis hazánkban összetartó közösség révén formálisan is létrehoztuk magunkat, azt mondta, igen, tudom, hogy a magyarok nagyon dolgos emberek, nagyon örülök. Levélben tájékoztattuk az itthoni vizsgákról, legutóbb pedig, most júniusban egy foldert készítettünk neki az 1. Országos Iyengar Jóga Napról, képekkel, adatokkal és az Iyengar metódus magyarországi történetével.

Ahogy emlékszem rövid beszélgetéseinkre, lenyűgözött az a gyermeki érdeklődése, amivel felénk fordult, a szeme sarkában a huncut mosollyal, az az 1-2 vicces szófordulat, ami után egy pillanat alatt változott át tudását átadni akaró tanárrá, akiben szüntelen él a megértetni akarás. Felejthetetlen az az átható szempár, ami szembe néz veled, átlát rajtad és amitől hirtelen minden maszkod lehull, aki tényleg lát, szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül.

És még két rövid történet, ami miatt hiszem, hogy velünk marad. Otthon készültünk fotók készítésével Kevinnel, de mire odakerült a sor, addigra nagyon fáradt lettem és vonszoltam magam pózról-pózra, mígnem egyszer kifakadtam, hogy én ezt nem bírom tovább. Abban a pillanatban leesett Guruji portréképe a falról. 8 éve lakunk a lakásban, a kép ugyanazon a szögön lóg és sosem esett még le, sem előtte, sem utána.

Pár éve pedig egy szövetségi személyes zűr alkalmával megjelent álmomban, ahogy egy medencéből lépett ki a partra egy hatalmas mellkasnyitással, mint egy oroszlán, aztán a parton megrázta magát, mint egy oroszlán, hogy a bundájában ne maradjon víz. Lerázni, továbblépni. Ő most továbblépett. És nekünk is ezt kell tennünk.

Namaste.


Categories

%d bloggers like this: