Január 24-feburár 17. között lesz aktív ez az oldal, ismét India…ismét Púna városa, ismét három hét a Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ban…:)
KÉPEK (utoljára is felfrissültek: feb. 18-án)
Február 17,5. Amikor már azt hiszed…
…hogy tényleg alig van hátra valami, akkor…
…a riksával hirtelen elütöttünk egy motorost, akin persze nem volt sisak, de szerencsére gyerek és feleség sem és így senkinek sem lett baja
…aztán a transzfer kocsival elütöttünk egy kutyát Mumbaihoz közel
…Mumbai reptéren bejelentették, hogy 10 vagy 20 vagy 10 vagy 20 perc késéssel indulunk, amiből bejelentés nélkül 60 perc lett
…felszállás után horror turbulencia, aminek észlelését csak fokozta a kialvatlanságból eredő fáradtság és szürreális valóság érzés, aztán turbulenciával tűzdelt leszállás. Most először szugeráltam a “kis papírzacsit” és koncentráltam, hogy ne legyen rá szükség. Mély belégzés, mély kilégzés…megúsztam.
…aminek eredményeként Isztambulban végül csak lekéstem a napi egyetlen budapesti járatot, pedig a gép még bent állt, de a szabály az szabály
…így 4 órát töltöttem a transfer desk-nél, hogy valahogy hazajussak az én kedves Budapestemre, a család közben különböző Vészhelyzet Terveket szőtt
…a török légitársaság legalább annyira korrupt és szerencsétlen, mint a magyar (volt), de mivel nagy és számottevő a régióban, ezért nem hagyják csődbe menni – mondta a helyi Senior manager, aki már csak három hónapig dolgozik a cégnél és aki az 5. ember volt azon munkálkodva, hogy egy honfitársammal együtt valahogy hazajussak.
…végül egy limitált de szponzorált ebéd után nagy nehezen felkerültem egy bécsi járatra, mert közben Budapest is bezárt a havazás miatt, Frankfurt meg a sztrájk miatt borította fel Európa légiközlekedését és a kb. 15 útvonal közül sehova nem adott ki a foglalási rendszer szabad helyet
…így 11.40 Budapest helyett 17:15 Bécs volt az érkezés, ahol a család már várt autóval meleg szerkóval, hogy belőlem is téli európai váljon, 20 órakor már itthon voltam és imádtam a havat meg az itthon melegét úgy kb. 25,5 óra utazás után…és ez azóta is tart:)
Február 17. Retrosepktív rövid gasztro sztorik:
Mumbai Reptér. Eddig minden sima ügy. Kivéve 1-2. apró részletet, de kicsire nem adunk. Idén még az internet is működik:)))
Eszembe jutott néhány szösszenet a közelmúltból:
Egy olyan helyen, ahol már sokszor jártunk…
Én: Egy friss lime szódát kérek.
Pincér: Édeset vagy sósat?
E: Simát.
P: Nem simát. Édeset vagy sósat?
E: Egyiket sem, simát. Nem édes, nem sós.
P: Sima szódát?
E: Nem, sima friss lime szódát.
P: Nem sima. Édes vagy sós?
E: Egyik sem. Sima.
P: Sima szóda?
E: Jól van akkor legyen sós:( (és tényleg sósat hozott)
Valamelyikünk: Szeretnék egy ilyet.
P: Nincs.
V: De hát tegnap is volt.
P: De ma nincs. Tegnap volt, holnap lesz, ma nincs.
V: Ez milyen édesség?
P Bengáli.
V: Éz az?
P: Az is. Ugyanolyan. Csak más.
Február 16. A Nagy Dolgok
A hétfői lelkesedést még egy nap energiabomba követte, aztán ismét szerda és ismét valami nyavalya. Ezúttal egy megfogalmazhatatlan valami, enyhe fejfájással párosulva (ami nálam évente max. kétszer fordul elő) és némi émelygéssel fűszerezve. Azt hiszem, hogy sok komponensű történéssel állok szemben, egy emocionális hullám, hogy az elmém már félig otthon van, a testem meg még itt, hogy Gurujival kell beszélnem, hogy ismét itt hagyom Indiát és máris agyalok, mikor jövök/jövünk vissza és hogy menzeszileg is aktuálissá válik a szituáció – ami csak annyiban érdekes, hogy ugye ha nők laknak együtt, akkor ez némileg harmoinzálódik. Úgyhog most hárman együtt agonizálunk a béke hátsó fertálya alatti energiaszintünkön.
Így jutottam el a szerda reggeli órára, ami egy “lájtos” kicsavart állópózokkal tűzdelt óra volt Gurujitól Abhijata tolmácsolásában. A mai napig nem tudom, hogy csináltam végig, valószínűleg megadtam magam, mert másképp nem sikerült volna. Ebéd a new yorki csapattal, pihi és hát valahogy elvonszoltam magam délután az Intézetbe, hogy beszéljek Gurujival. Délután lévén lent volt a könyvtárban és csak úgy sugárzott. Átadtam neki a magyar nyelvű, szövetségi Alapító Okiratot, amin nagyot kacagott, hogy ugye ezt ő nem fogja tudni elolvasni, de az archívumba jó lesz. Áldását adta az újonnan alakult szövetségre és örömét fejezte ki, hogy ilyen szépen fejlődünk és hogy ennyi magyar jön ki az elkövetkezendő időben. Vidám volt és kommunikatív, éles és humoros mint mindig.
Aztán leültem és hagytam, hogy átjárjanak a szavai, a hely, a reggeli óra emléke. Hirtelen előbukkant egy izraeli filmes stáb és meglehetős lazasággal beszáguldottak a pillanatba, helloval üdvözölve Iyengart. Guruji mondta, hogy nem igazán érdekli a film, amin dolgoznak (gondolom ezrével keresik meg hasonló témában). Faiq Biria is ott volt a közelben, aki rákérdezett, milyen témában forgatnak. Mire ők: a spiritualitásról és azért jöttünk, hogy megkérdezzük Gurujitól, mi életének titka. Hááááát lett kuncogás a könyvtárban, amit nehéz volt nem észrevenni, hogy hát ha valami titok, akkor azt az ember ugye nem árulja el, ezért titok, amúgy meg semmi titok nincs benne, ahogy a minap mondta: “Life has to be lived”, az életet élni kell. Intelligensen és tudatosan. De ő csak nézett a messziről jöttekre és nem szólt semmit, röntgen szemeivel átfúrva az előtte kitáruló vetítést. Viszonylag hamar távoztak:) Lassan én is. Pihegek, pakolok, búcsúzom, tervezek és elengedek – remélem, a légitársaság is ezt teszi majd a túlsúllyal…Már csak egyet kell aludni a reptéren (jajdevárom!!!) és holnap landolok a hóban!
Február 13. Energia
És igen, Kevinnek mégis igaza volt. Három hét kell ahhoz, hogy átállj és elkezd élvezni, hogy elkezd érezni az energiádat. Ez ma megtörtént. Persze aztán kérdés, hogy azért-e, mert tudom, csak pár nap van hátra, vagy tényleg mostanra álltam át igazán. Vagy talán a vasárnapi dőzs a közeli Marriott szálloda igen kívánatos medencéje, szaunája táján pihentetett oly mértékben, hogy tényleg magamra találtam?! Sosem fogom megtudni, nyilván minden apró részecske egyaránt hozzájárult a minőségi változáshoz. Mire elindulok hazafelé, beindul a hátrahajló hét, sűrűsödik az egyébként is sűrű ebéd és vacsi meghívások és még utolsó agytúráztatás megy a megengedett csomag kg teljes kihasználtsága körül. Most meg mégis valahogy sajnálom, hogy pakolni kell és itt hagyni a “forrást”. Sebaj, otthon élvezni fogom az ismerős közeget, a csendet és tisztaságot, a ritkán lakott Budapestet, a havat (!!!) és a hátralévő telet és a tudatot, hogy egyszer, nemsokára ismét visszatérek. Addig meg minden megmarad bennem, a sejtjeimben, a szövetekben, az idegrendszerben.
Február 11. Gasztro-sztorik
A tűzijátékot biztosan nekem rendezték – merült fel bennem a a ködös gondolat, miközben egyre mélyebben süllyedtem Savászanában. Túléltem az órát! Mi tagadás, elég érdekes a februári 30 fok, miközben szerintem a testem és valahol az elmém mégis részben otthon maradt és leginkább arra vágyik, hogy visszabújjon a barlangjába amolyan téli módra.
Íme két tipikus gasztro-sztori:
ülünk az egyik kedvenc helyünkön és leadjuk a rendelést, többek között egy chait (tejes teát) és egy kávét rendelve, utóbbit külön tejjel. Biztató fejlengetés a válasz, amiből leginkább a “no problem” érthető. Megérkeznek az ételek, nekiesünk, az italok egyelőre sehol. Rákérdezünk, mire kicsit kevésbé meggyőző, de hasonló amplitúdójú fejrázás a válasz. OK, egyszer majd csak utolér a koffein. Lassan befejezzük az étkezést, mire bekúszik a chai-om és a kávé, feketén. És a tej?- kérdjük. Értetlen tekintet a válasz, próbáljuk elmagyarázni, hogy kávét kértünk külön tejjel, mire még egy alkalmazott érkezik feloldani a problémát (mondjuk itt amúgy is kb. dupla annyi ember jut egy munkára mint otthon). A tétova tanakodás után végül arra jutnak, hogy hát nincs tej. Erre kipukkadunk a nevetéstől, hogy hát akkor a teámba mégis hogy került?! Vagy ezek voltak az utolsó cseppek? Aztán rendelünk egy normál kávét, ami elég gyorsan meg is érkezik – amolyan tejeskávé formájában, minden bizonnyal tejjel benne:) Mire asztaltársunk meséli, hogy egyszer kért pirítóst és később ahhoz lekvárt. A lekvár négy kiskanálban érkezett. Mire kért egy kést is, ami természetesen nem akadt az étteremben:)
Lassan indulunk vacsorázni, egy újabb kalandos este előtt állunk. Ki itt belépsz, hagyj fel minden elvárással:)))
Február 8. Mai felfedezések
- Új szúnyoginvázió érte el kis lakásunkat, így Melanie-t is egy pár, meg engem is néhány másik szórakoztatott egész éjjel. Minden bizonnyal külföldiek lehettek, hogy nem értették a nemrég vásárolt elektromos szúnyogriasztó hatását.
- Megtapasztaltam, milyen lehet porszívónak lenni: kell hozzá egy olyan jógapóz, amiben közel kerül az orrod a reggel felmosott márványpadlóhoz, és máris átérezheted kedvenc háztartási berendezésünk életérzését.
- Vannak olyan oroszok, akik mosolyognak. Eddig nem voltak ilyenek a teremben. Vagy mégsem oroszok???:)
- Egyébként mindenki kedves és mosolyog, a helyieket is beleértve, akiknek nem lehet könnyű a havonta újonnan érkező nyugatiakat tolerálni.
- A new yorki “kollégák” kifejezetten kedvesek és mosolygósak. Öröm velük (is) lenni.
- A támogatott hátrahajlások és a fejjel lefelé pózok valóban csendesítik a háborgó gyomrot.
- Nemsokára kiderül, hogy a háborgó gyomorra jó-e még a főtt krumpli…végül is két hét alatt két háborgás nem olyan vészes. Még van egy hét hátra…hátha tudom javítani a statisztikát.
- A sűrű társasági élet verbálisan tikkasztó, így ma itthon vagyok egyedül és csendesen és ez jó…lenne, ha nem csengetnének be 10 percenként valami fenomenális szolgáltatással…Nemsokára megint mozizom egyet:)
Feb. 6-7. Átlátszóság
Az a jó itt, az Iyengar családnál és ebben az egész metódusban, hogy a gyakorlásod során átlátszóvá válsz. Transzparenssé. Teljesen mindegy, hogy mit mondasz, mert a lényed mindent elárul. És miután a metódus egyre csak élesíti a látásod és csiszolja a teljes érzékelésed, egyre többet és egyre élesebben fogsz fel. Hogy ez tényleg mennyire jó és máskor mennyire fájdalmas, az más kérdés.
Tegnap iszonyatos fáradtság jött rám. Na nem hirtelen, hanem úgy az utóbbi hónapok macerája, nyugtalansága, esetenkénti bosszúsága, az itteni irtózatosan sok munka meg egész India úgy rendesen leterített a padlóra. Elvonszoltam magam a gyakorlásra, de egy-két dinamikusabb póz után mégis a csendes, regeneráló sort preferáltam. Nyugalomra és csendre vágytam, csak hogy magamban legyek. Ebéd és irány a kedvenc boltom 4 hölgy társaságában – na ez nem pont a csend felé vitt, viszont gondoskodott arról, hogyan szabaduljak meg némi feleslegesnek tűnő rúpiámtól. A semmihez sem hasonlítható helyi közlekedés forgatagában hasított belém a felismerés, hogy igen, Indiában vagyok már két hete és nem is fogom fel a zajt és a forgatagot. Mivel úgysem tudsz ellene mit tenni, egyedül az elfogadás segíthet. Ha elfogadod.
Este Geeta órája, hát nem lett sokkal több erőm a nap végére sem, amit persze ő is észrevett függetlenül attól, hogy legalább százan voltunk ismét a teremben és nem is voltam elöl. Idén egyáltalán nem vágyom az első sorba. Volt olyan is. Most nincs. Itt még az órán sem tudod csak úgy meghúzni magad, az Iyengar család apraja-nagyja simán mindent és mindenkin átlát. Lehet elképzelésed, elvárásod, trükköd, stratégiád vagy nagy egód, mind darabokra hull, mihelyst belépsz az Intézetbe. Mihelyst megérkezel Indiába.
Kedd este Prashant óra. Mivel reggel végre kialudtam magam és nem is gyakoroltam, remekül esett az esti szekvencia: Janu sirsana/Trikonasana váltakozva, megtűzdelve Virabhadrasana 2-vel, Parsvakonasana-val, lefelé néző kutyapózzal a kötélen, Supta Padangustasana 1-gyel, kötél fejenállással és Viparita Karanival, de mindegyik között ott volt a Janu sirsasanához kötött csendes, előrehajló elme a póz szüntelen ismétlésén keresztül. És a végén, ahogy belemerültünk Viparita Karaniba, nekem pont a rácsos ablak jutott lábtámasznak, ahol a rácsok között beszűrődött a telihold. Majdnem úgy, mint ahogy esténként már napok óra beszűrődik a szomszédból valami istentelenül büdös festékszag. Ennyit a romantikáról…:(
Február 4-5. Egy kis dőzs:)
Huh, egész nehéz elhinni, hogy csak másfél hete vagyok itt és ismét igen otthonosan mozgok az indiai közegben. A szombati nap női órával kezdődött, intenzív állópóz széria irdatlan tömeg közepette, nemhogy matrac a matracig, hanem matrac a matracon! Szóval üzenem haza, hogy az otthoni állapotok igenis rózsásak. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy mindenki azért van a teremben, hogy tanuljon és nem azért, hogy kiszolgálják. Rendkívül flottul megy a jógaeszközök szétosztása, sehol egy hangos szó vagy morcos arc, igazi nemzetközi összefogás. Bárcsak ez máshol is működne…
Szóval ki voltunk tikkadva, amit a friss kókusztej tett elviselhetővé és a napról napra melegedő időjárás ismét kissé nehézzé. Irány a Vaishali étterem, igazi indiai csemegék ebédre, egyikünk továbbáll, úgyhogy ez amolyan búcsú-féle is volt. A képeket látjátok a linken keresztül. Teresa barátnőmmel bevállaltunk egy Chocolate Excess, a már nevében is sejtető durva csokitortát teával a szomszédos Barista – nyugati típusú kávézóban. Egy kis idill és tömény cukor-dőzs. A délutáni gyakorlásra meglehetősen fáradtan érkeztünk, szombat lévén bőven volt hely, úgyhogy mindenki kiterült a földön, lassú kezdés, aztán valahogy mégis klassz kis kartámaszokkal végeztük. A társasági vacsi után elvonultam a szobámba és megnéztem egy magyar filmet, ami annyira kellemesen hazarepített, hogy csak a WC-re menet hasított belém a gondolat: ÚristenmégmindigIndiábanvagyok!
A vasárnap még tovább fokozta a szombati jó kedvünket, ír barátnőmmel nekiindultunk, hogy felkeressük “A” híres medencét…valahol a város másik felén, aminek az új nevét sem tudjuk. Elhaladtunk a 2 éve pont ilyenkor felrobbantott German Bakery mellett, amit azóta is renoválnak és senki sem tudja, újra nyit-e valaha. Tavaly a falak már álltak, idén már ajtó és ablak is került a földszintre. A medence meglepően civilizált volt öltözővel, zuhanyzóval és WC-vel (aki olvasta a blogot két éve és tavaly/járt már Indiában és esetleg nőszemély, az tudja, hogy ebben az országban bizony az illemhely egy nagyon érzékeny pontja az utazásnak…), csak ámultunk és bámultunk, nem annyira, mint a jelen lévő férfiak a fürdőruhás nőkre, főleg nem ÚGY, mint a délután érkező csapat arab fiú. Hál’ Istennek, hogy felfedezték a napszemüveget és legalább a kék szem nem lóg ki a helyi feketeségből és hogy lehet “büntetlenül” nézelődni. Kiderült, nem csak a körítés díjazandó, hanem még a medence vize is alkalmas fürdésre, csak nem szerencsés, ha a szervezetedbe kerül. Egyszer meg is mártóztunk, lesz ami lesz alapon, egyelőre nem látok semmi maradandó emléket magamon a leégett orromat kivéve. Naptej?! Februárban?! A medence szomszédságában található Hard Rock Cafe-t egyszerűen nem akartuk kihagyni. Olyan, amilyennek lennie kell, még jó, hogy voltam múltkor a pestiben, így nem volt megrázó az élmény, sőt, ez lényegesen dizájnosabb, klasszabb. Ismét körbejártuk a kérdést a fagylalttal és a jégkockával kapcsolatban, ugyanis szinte semmilyen helyen nem érdemes kockáztatni, még a szűrt/tisztított víz sem biztosít 100%-os biztonságot. Megnyugtattak, úgyhogy irány a fagyi és a mocktail, igazi csajos délután! Hazafelé egy belevaló riksás próbálta bemutatni teljes repertoárját, hogyan lehet a sor elejére kerülni a végéről. Látszott, hogy fel van dobva, hogy két “nyugati” csajszit vihet el a város másik végébe. Az esély megvolt, a riksa lerobbant, a két csajszi pedig egy másikkal ért célba. C’ est la vie:(
Na megyek és nézek egy másik magyar filmet, hátha ismét lélekben hazarepít! Találkozunk az éterben? Jó éjt mindenkinek!
Február 3. A farvizeken
Ma reggel próbálkozam némi pránájámával, ami némiképp sikerült, némiképp nem. Végre jót aludtam, ami néha tényleg nem árt és magamtól fel is ébredtem időben. A reggeli saját gyakorlást kicsit aktívra vettem, hátha megérkezik az inspiráció és kiszed a bágyatag fáradtságból, miközben vagy 25 fő Guruji körül gyakorol és lesi a Mester minden szavát. Megértem. Kivételes lehetőség, hogy az ember a még 93 évesen is felfedezéseket tevő Gurutól tanuljon. Szóval belevetettem magam a köteles gyakorlatokba, ami mindig egy kicsit feldobja az energiaszintet, aztán jöhettek a hátrahajlások és a fejenállásból hátrahajlások. Elég is volt ebből két óra. Barátnős ebéd és egy sikertelen próbálkozás következett, hogy Gurujit megkörnyékezzem és kezébe adjam a Magyar Iyengar Jóga Szövetség Alapító okiratát az oklevél díjakkal együtt. Sajnos azt mondta, hogy “kedves barátom, én most annyira el vagyok foglalva, hogy csak Bangalore után” magyarul az elutazásom előtt. Még jó, hogy nem Malévvel jöttem, így talán tényleg hazajutok egyszer, ha a törökök is úgy akarják. Vagy vérszemet kapnak és velem jönnek, hogy átvegyék a légiközlekedésben keletkezett hézagot. Úgyis otthonosan mozognának és nekik van egy elég jól szuperáló légitársaságuk.
Az esti órát meglepetésünkre ismét Geeta Iyengar tanította, igazi állópózos óra volt, íme a szekvencia az alsó gerinci szakaszra fókuszálva, azaz a fenék a lábhoz tartozik, ez húzza az alsó háti szakaszt magával, a mellkas a gerinc háti szakaszának és a hátsó bordáknak behúzásával kell, hogy nyíljon, nem a lumbális szakasz előre erőltetéséből:
Adho Mukha Virasana
Adho Mukha Svanasana
Uttanasana
Utthita Trikinasana
Utthita Parsvakonasana
Virabhadrasana 1
Virabhadrasana 2
Virabhadrasana 3 (kezek a földön, mert most nem az egyensúlyozás a tét, hanem a lumbális szakasz idomítása), a derék ne essen le a föld felé – innen vissza Virabadhrasana 1 kezekkel a csípőn, felfelé tekintve – hátat leengedve
Ardha Chandrasana
Parivritta Trikonasana
Prasarita Padottanasana (súly a lábakon, nem a fejen vagy a kezeken)
Paschimottanasana (lábak csípőszélesen)
Sirsasana
Adho Mukha Vrksasana – Adho Mukha Svanasana – Uttanasana
Salamba Sarvangasana
Február 2. A szúúúúúnyog
Az éjszaka kalandosan telt egy igazán barátságtalan szúnyog jóvoltából. Mivel nincs moszkító háló, csak az ablakokon, amik hát ugye nem 100%-osak, ezért az a megtiszteltetés ért, hogy a februári szúnyogokkal tölthettem néhány lidérces órát. Az otthonról hozott, szuper biztos szúnyogtaszító karkötőt a párnám mellé raktam és vártam a csodát, de szerintem csak helyi kacagás volt rá a válasz és néhány kamikáze akció a fülem felé.
Így aztán ma mégsem mentem reggel 7-re Prashant órájára, hanem kialudtam a megpróbáltatásokat…aztán gyakorlás az Intézetben és kíméletes főtt burgonya ebéd vajjal a diéta jegyében, de már sokkal jobban vagyok és tér vissza az erőm.
Tegnap bejelentették, hogy Geeta nem tanít két hétig (talán a januári zsúfoltság kipihenése végett?), Guruji meg jövő héten elutazik Bangalore-ba, hogy egy jógakonferencián tartson egy beszédet és egy órát, úgyhogy csendes napok következnek az Intézetben, ami némi kedvetlenségre adhat okot. India ilyen, semmit nem lehet előre tervezni, azzal kell beérned, amit kapsz és ha belegebedsz sem kapsz mást. Úgyhogy ez van, valahogy nem vagyok meghúzatva, hogy erőm szakadtáig gyakoroljak vagy órákat nézzek, úgyhogy egy kicsit próbálok “take it easy” alapon pihenni, bár ez így, társasággal egészen más mint az előző két évben relatíve csendesen.
Guruji január elején lett igen beteg, állítólag 6 papot is hívtak, hogy imádkozzanak érte és most először mondta, hogy nem érzett erőt a testében. Nagy volt az ijedtség, amit nem nagyon vertek nagy dobra. Azóta minden visszatért a régi kerékvágásba és él és virul, délelőttönként Abhijatat tanítja 3 órán keresztül, amihez lehet csatlakozni, csak viszonylag nem lehet hallani/érteni, amit mond, bár néha még nézni is elképesztő:)))
Frissítettem a képeket:)
P.S. A mai Pránájáma órát mégis Geeta tanította. Ennyit a kiszámíthatatlanságról, úgyhogy élvezzétek, ami megadatik:)
Február 1. Gyomor-nyomor
Máig bírta a gyomrom, nem tovább. A reggeli női órán már a februári csoport, azért itt is van jó pár ismerős arc, főleg new yorkiak. Aztán pénzváltás az intézetben és irány Asha’s dining hall, ami egy lakóház mögötti lakóház mögötti épületben első emeletén van, ami úgy néz ki, mint egy lakóház:)
Unlimited Tali ebédünk volt, ami egy nagy tálcán mindenféle kis adagokat tartalmaz és mindenből jön még több, ha kérsz. Amolyan indiai all you can eat. Hát ettünk is, észrevétlenül talán kicsit túl sokat. Valahogy nem esik jól egy jót enni napközben, gyakorlás után, csak valami moderált mennyiséget. Én utána haza is vettem az utat egy riksa hátsó ülésén, otthon meg már egy kicsit kezdtem nem jól lenni, aztán meg rohantam egyet a WC-ig. És ezt még pár ilyen kaland követte. Úgyhogy ugrott a délutáni gyakorlás, csak este lettem annyira jobban, hogy nekiálltam hátrahajlásokat és fejjel lefeléket gyakorolni, amit a hirtelen jött blackout, azaz áramszünet tett még hangulatosabbá. Sebaj, még jó, hogy letöltöttem egy elemlápa programot a telefonomra, így aztán fel tudtuk rakni a barna rizst a gázrezsóra…csak a telefon le ne merüljön addig, míg el nem készül, hogy le tudjuk szűrni a vacsorára valót. Végül még az áram is hazatalált, úgyhogy ettünk egy jó kis barnarizs/pirítós együttest, amit sárkényvérrel öblítettem le. Szóval ma kijutott mindenből…
Állítólag Geeta Iyengar két hétig mégsem tanít, úgyhogy megvendégelnek bennünket heti extra két hajnali órával, úgyhogy ha jól vagyok, holnap reggel 6-kor kelés és 7-tól óra Prashant Iyengarral…állópózok és filozófia minden mennyiségben…majd mesélek.
Holnap még a képeket is frissítem:)
Na itt este 11 is elmúlt, úgyhogy irány aludni, jó éjszakát mindenkinek!
Január 30. Apartman
Nnnna egy kicsit nyugisabb és csendesebb vizekre eveztem azzal, hogy beköltöztem abba az apartmanba, amit tavaly “véletlenül” láttam egyszer és nagyon tetszett. Nem olyan könnyű jó helyet találni az Intézet környékén, a helyek zöme évekre előre le van foglalva és a januári hónap minden idők legforgalmasabbja volt, minden hely elkelt. Majd meglátjuk, milyen lesz február.
Szobatársaim változnak, mert jön az új hónap, egy maláj lánnyal lakom együtt, aki most kezdi meg harmadik hónapját itt, egész nap az Intézetben van. Mondjuk én sem szólhatok semmit az eddigi tempómmal, bár a legfontosabbakon szerintem túl vagyok és az eddigi legjobb, legmélyebb alvásomon is, úgyhogy talán tényleg jön egy kis nyugalom és csend. Tegnap este ennek szellemében elindultam vacsizni, mire belebotlottam egy nagy adag new yorki és bostoni ismerősbe, úgyhogy végül kb. 12-en ettünk együtt. Azért ez nagyon klassz, ennyi embert ismerni és a távolságtól és a ritka találkozásoktól függetlenül ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Legutóbb márciusban a Nagy Almában…Közben befutott a wales-i barátnőm is, akit még Írországból ismerek az Iyengar oktatóképző kurzusról, úgyhogy van ismerős, bőven…
Azért az álmomat leírom, mert elég mély nyomokat hagyott bennem:) Szóval Kevinnel egy játszótér szélén ülünk, ahol egy kisfiúra leszünk figyelmesek, aki egyedül játszik a homokozóban. Az apja kis távolságból figyeli. Aztán kiderül, hogy a fiú kék és tulajdonképpen van ormánya is, úgyhogy amolyan elefántember féleség. Közben szégyenlősen ránk mosolyog, mire az apja a második mosoly után megragadja és magához húzza. Egyik szobatársam szerint erősen gyanús, hogy Ganesh jelent meg álmomban, aki többek között az akadályok elmozdítója. Remélem, tényleg:)))
Írjatok, ha van kedvetek és üdv a napközbeni 30 fokból…hallom, odahaza repkednek a mínuszok és havazik…hagyjatok belőle majd február végére, nem akarok lemaradni róla! Addig küldök haza meleget, ha lehűlne, mire odaér, mikrózzátok meg:)))
Január 26-27. +látások(k)
Hát ahhoz képest, hogy két egész napja vagyok csak itt, kb. annyit dolgoztam, mint máskor egy hét alatt… ennyit a pihenés részről meg a jetlegről:)
Mert ez itt kérem egy nagy olvasztótégely millió ismerőssel és meglepetéssel.
Igazi társadalmi élet folyik itt a nap 24 órájában, szerintem annyit beszéltem, mint otthon tényleg egy hét alatt, úgyhogy a Vata kicsit dominánssá vált, alig vártam, hogy végre hazaérjek. Ma egyelőre csótánymentes este van, bár ez bármelyik pillanatban változhat.
A tegnapi Republic day szemléletében arra gondoltam, jól beszippantok egy kis kora reggeli levegőt, kitártam az ablakot, mire a környékbeli szemétkupac égetéséből eredő kellemetes szagok tódultak be az ablakon. Ez rendbe is tette a tüdőmet egy időre, ennyi erővel akár rá is gyújthatnék…ezek után félkómában üldögéltem a kis chai teámmal a lenti lobbiban, ami gyakorlatilag egy open air társalgó internettel és nemzetközi hívásokra szakosodott telefonfülkével. Félálomban ara lettem figyelmes, mintha a szomszéd udvarban egy szürke elefántfület látnék. Jól van na, gondoltam, ez még csak a második nap reggele, majd elmúlik a káprázat. Aztán meg mintha ez a szürke elefántfül-féleség igenis úgy mozogna, mint egy valódi elefántfül…rajtam kívül senki nem jött izgalomba, úgyhogy némi nemtörődömséggel feltápászkodtam a fényképezőgépemmel és elsétáltam a válaszfalig, ahol is azt láttam, hogy a fülhöz egy igazi elefánt is tartozik lábakkal, ormánnyal, egy fickóval, aki rajta ül és egy másikkal, amelyik az állatnak dőlve épp mobiltelefonál. Mindezt egy 4 emeletes ház tövében, miközben egy csillogó-villogó meseautó hajt ki a házból.
Aztán elmentünk reggebédelni Rita Kellerrel és Csongorékkal, ahol végre sikerült tisztázni 1-2 félreértést és jókedvűen üldögélve a környék egyetlen, nyugati-típusú kávézójában a csupa üveg falon kitekintve egy dromedár sétált el előttünk a riksák és Suzuki-Marutik forgatagában. Az ő autójuk.
Mire hazaértem, a napi csótány várt a fürdőszobában. Kísérleteim azt bizonyítják, a csótány remekül bírja a vizet, de a műanyag sámli súlyát már nem.
Így az állatokból már csak 1-2 szúnyogcsípés bizonyítja, itt sem lehet kizárni a természetet a mindennapokból.
A saját gyakorlás és Geeta Iyengar mai fantasztikus pránájáma órája visszahozta az ismerős érzést, hogy újra rákapcsolódtam a köldökzsinórra és minden jól van. Így is meg úgy is. Welcome back:)
Január 25. A repülőn egy ismerős arc fogad, aki eddig is majdnem mellettem ült. szintén magyar szintén Indiába, szintén Poona városába – csak ő dolgozni 2 évre. Nagy falat. Végül némi helycserés támadás eredményeképp 4 székem lett egyedül, úgyhogy pofátlanul kinyújtóztam és elaludtam, ahogyan a taxiban is Mumbai nemzetközi reptér és a célállomás között. Az út továbbra is három óra, a repteret elhagyva néhány utca leginkább azt sejteti, viszonylag hamar embercsempészek kezébe jutok de semmiképp a kivezető autópályára, hát Indiához kell a hit, hogy a dolgok mégis megoldódnak, ami többnyire be is igazolódik, csak azt a pattanásig feszült, otthoni idegrendszert kell elengedni. Mire kinyitom a szemem, ismerős sarkon tartunk és fordulunk is be a hotelhez. Hát mégis itt vagyok. Kell ez nekem?! Csongorék, akik január eleje nyomják az Intézetben, de december óta róják a köröket Indiában, igazi magyar fogadtatásban részesítenek, gyümölcs, ivóvíz és a legfrissebb hírek. Irány az Intézet, bekukkantunk a szerda délelőtti női órára, ahol eddig sosem látott tömeg tolong, szó szerint a csillárról is lógnak a hölgyek, irgalmatlan mennyiségű, tudásszomjas tanítvány. Számos ismerős Izraeltől az USÁ-ig, egy-két oktatóm is, mint RIta és Bob Németországból, Alaric Londonból, egy igazi olvasztótégely…ahogy vártam. Ebéd az utcán, pikáns zöldséggel töltött palacsinta (tojás és tej nélkül) a piac mellett, ahol szó szerint még a helyi malacok is jól laknak:))) készült is róluk egy kedvcsináló kép. Pihi, internet, ami aztán le is áll amolyan India módra és néhány igen kedves indiai emberrel eltöltött órácska, akik név szerint emlékeznek az elmúlt évben ott járt összes magyar vendégre (is). Egész nap azt érzem, ezek az emberek aztán nem mennek a falnak és nem úgy tűnik, mintha szívrohamot kapnának percenként. Van mit tanulni… Este megvívtam a csatámat egy vagy 10 centis undormánnyal (értsd valami csótány-féleség), nem volt szívem elpusztítani, így egy rádobott, felforgatott szemetes alatt fogja tölteni az éjszakát, én meg talán nyugalomban az ágyamban, ami annyira csendes, mintha az Üllői útra nézne a szoba – amin csak Trabantok és robogók járnának…
Január 24.
Ki tudja, mi hajt…kit…mikor…és miért. Én csak el. Szabadon. Egyedül. Erre vágytam az utóbbi hónapokban és mégis lassú döntés volt a konkrét.
Kimerültség. Minden működik és jó.?!.:;! És mégis el. Hogy egy kicsit kívülről lássam. Tisztábban.
Mintha minden efelé hajtott volna, katapult, ahogy átjutottam minden kapun és már a felhőket nézem felülről.
Szeretek egyedül utazni. Saját tempó. Mintha egy mozit néznék. Aztán berepül egy kis veréb a Skycourt evősarkába. Körülbelül én is így érzem magam. Hogy kerültem ide és mit keresek itt?! Segítség!!! Fura egy játék és sosem tudni, mi lesz a következő húzás…
Szeretek egyedül utazni. Valahogy közelebb visz ahhoz, hogy egyébként is egyedül utazol. Egyedül magaddal, magadban, ahol millió apró fény bolyong párhuzamosan, s a távolból csak egy végtelen fénymezőnek látszunk.
Szeretek egyedül utazni, mert valahogy eltűnik a múlt, nincs, ami meghatároz és kondicionál és nem érdekel a jövő sem. Nem lehet siettetni a repülőt és nem lehet lelassítani az időt. Odafent valahogy messzinek tűnnek a földi gondok. Ködösnek és nem létezőnek, álomnak. Az egész az. Illúzió. De hogy ez nyomorúságos vagy életvidám, az belül dől el. Vagy abból, hogy milyen a lapjárásod…alapból.
Megnyugodni, egy kicsit megpihenni és rárakni magam a “töltőre”, erre vágyom. És ehhez el kell mennem Indiába?! Brrrr……
Zaklatott szív, szállj csak, találj magadra, csendesedj és higgy…
Isztambul. Multikulturális forgatag, Enikő barátnőm kedvence, ahol a nyugat és a kelet találkozik – szó szerint. 15:25 és a mai nap első mosolyát egy helyi barista csalta az arcomra. Csak egyszerűen kedves. Vagy kétségbeesésemet látja?! Az utolsó nyugati íz: zöld tea tiramisu tekerccsel. Enyhülök…nagyon lassan…nem reménytelen…még van időm. India, hamarosan érkezem:)
