Iyengar Yoga Budapest, Hungary

Újra itthon! Szeptember 24-november 29-ig tartott a nagy kaland, igyekeztem minél többet írni:) Köszönöm a támogatásotokat!

Képgaléria/Picture gallery (a képcsoportok alkalmanként frissítésre kerülnek):

http://picasaweb.google.com/erikarepassy

Nov. 28-29. Nagy utazás

Mumbai. Végül itt ülök a reptéren. A várva várt pillanat. Bárcsak lelassíthatnám az időt. Hogy megemésszem, egyáltalán átgondoljam, miről szólt ez kilenc hét. Miről szólt ez a 36 év. Az utolsó nap Indiában persze ragaszkodóvá tesz, Geeta reggeli Pránájáma órája mindannyiunkban megmozdított valamit. Valamit, ami örök, ami ismerős, ahol otthon vagyunk. És nem tudtuk, 5 perc telt el vagy egy fél nap, ő meg csak adni és még adni akart. Tudván, hogy legtöbben ma már útra kelünk, hogy hazavigyük mindazt, amit tanultunk. Óra után nagy ölelések és egyeztetések, ki mikorra jegyezte elő magát újra, rengetegen két év múlva térnek vissza. Gyors ebéd, aztán már itt is a privát bérelt autó, ami csillog-villog, kényelmes és még biztonsági övek is vannak benne. Érzékeny búcsú Kevintől, aki úgy dönt, egyelőre marad, bár semmi sem garantált, aztán búcsú mindenesünktől, Abai-tól, akinek valahogy elmagyarázom, hogy próbálunk jövőre is visszajönni, bár csak max. 1 hónapra, s bár hiányoznak a szavak, de az üzenet mégis átmegy, köszönök mindent! Aztán irány Mumbai. A 3 óra gyorsan elrepül, egy megállónál még a helyi MacDonald’s tömeges látogatottságát is sikerül megtekinteni, de lemondunk a nyugati világ csábításának. Lassan feltűnnek Mumbai felhőkarcolói és mi döbbenten gondolunk arra, hogy mindez kézzel épül, sehol semmi daru, csak bambusz állványzat és kézi munkaerő. 30 emelet magasan. Aztán jöhet a város sűrűje. Barátnőim Colaba kellős közepén foglaltak szállást egy kis szállodában. Megérkezünk, s bár rendkívül hiányos a Mumbai térképem, mégis jól jön, hogy az utcaneveket nem mutató rengetegben megtaláljuk a szállást. A bejelentkezés tonnányi adminisztrációval jár, de a kedves helyi fiatal fiúk mégis urai a helyzetnek. Lassan nekiindulunk a lemenő nap utolsó sugaraiban elsétálunk a közeli híres Taj hotelhez és a vízparton elhelyezkedő Gateway of India ívhez, ami pont egy éve a vérzivatar középpontja volt. Erős rendőri jelenlét, számos, hozzánk hasonló sápadt arcú külföldi bolyong a tömegben, hogy megörökítse India egyik leghíresebb nevezetességét. Aztán eldöntjük, hogy ma adunk a luxusnak és átsétálva a fémdetektoron megkeressük az éttermet. Közben leesik az állunk a csodálatos építészeti csodán, ahogy járjuk a folyosókat, miközben a szálloda sebzett szárnyán még komoly munkálatokat folytatnak…immáron egy éve…A szálloda hatalmas. Annál is nagyobb. Végül leülünk egy asztalhoz, ahol a vizet, a kis hajókat és a Diadalívet látjuk, meg a promenádon sétálókat, az agyondíszített turista-lovasfogatokat, és érezzük, ahogy az idegrendszer lassan kiereszti a gőz, a várakozást, a múlt élményeit és a jövő kérdéseit és ahogy elolvadunk a finom falatokban, csak hagyjuk, hogy élmény hasson…itt és most…Közben könnyű zene szól a háttérben indiai zenészekkel, ami amolyan kelet-nyugati hangulatot káoszt teremt, lassan kiürül a terem és szinte csak mi vagyunk hármasban. Gyorsan körülnézünk még, meg kell néznünk a WC-t is, aztán vissza a szállodába, gyors zuhany és megérkezik a bérelt vadiúj autó, aminek első útja a reptérre visz engem, még a nejlon borítás is rajta van az üléseken. A sofőr kitűnő angolsággal, értelmességgel és érdeklődéssel kalauzol az éjszakai Mumbai utcáin a reptér felé. A világ – bár különbözik – mégis ugyanolyanok vagyunk, bátrak és sérülékenyek, érzelmesek és értelmesek és végül ugyanarra vágyunk, békére, szabadságra és szeretetre. Elbúcsúzunk és lassan elnyel a reptér biztonsága, fegyelme és sorban állása.

Még mindig a reptéren ülök. Csak most Londonban. És inkább állok és bosszankodom. Kicsit. Ugyanis leszálltunk…némi körözés után London felett és az időben való érkezésből végül kicsi késés lett. Aztán megálltunk. A csáptól szinte karnyújtásnyira. És aztán semmi. Még mindig semmi. Közben hosszú percek telnek el. Egyre kínosabbá válik a fegyelem. Végre megszólal a kapitány: hát az a helyzet, hogy a csápnál áll egy másik gép, amit épp takarítanak, de mindjárt kivontatják. Aztán semmi. Ismét a kapitány: a terv szerint ki is vontatnák, ha nem romlott volna el a tolatóautó, meg közben az energiaforrás is leállt, de reméli, hogy a közeljövőben a csáphoz jutunk. Jól értettem? A közeljövőben??? Ennek már fél órája és még egy tapodtat sem mozdultunk. Közben egyre alaposabban gyűrögetem kezemben az aktuális beszállókártyát, amit reményt vesztve süllyesztek vissza a táskámba. Az egy órás késés pont 10 percet tesz lehetővé, hogy a ki tudja, honnan induló pesti járatot elérjem. „Nem hiszem, hogy a rohanás nagy különbséget tenne” mondja a BA alkalmazott szomorú és álmos arcomat látva. Aztán azt latolgatom, érdemes-e dühöngenem, a gép úgysem vár meg…nekem se lesz jobb kedvem és a helyzetet sem oldjuk meg hamarabb. Két tiszteletkör után végre kompetens BA ügynök kezeihez kerülök, aki készségesen megerősíti, amit már tudok, hogy a legközelebbi gép 6 (azaz HAT) óra múlva indul…no comment. 6 óra egy reptéren??? 9 óra repülés után, Indiától izzadtan? Haza akarok menni – fakadok ki, majd gyorsan felhívom Sylvia (londoni) barátnőmet, hogy megosszam vele örömömet. Angyali módon szélsebesen szervez nekem egy (pakisztáni – Éljen a Kelet!) magán-taxist, aki fél óra alatt – dacolva a hideggel és a héthatárra szóló esővel – elrepít hozzá. Úgy döntök, inkább későn érkezzem haza, de nem töltök 6 órát a híres Heathrow 5-ös terminálján a kompenzációként kapott 5 (azaz ÖT) fontos kuponommal, ami elég egy kávéra és egy smoothie-ra. Amúgy meg Welcome to Britain and thank you for choosing British Airways today (Üdvözöljük Britanniában és köszönjük, hogy repüléséhez a British Airways-t választotta ).

De Sylvia barátsága és vendéglátása mindenért kárpótol, főleg, hogy ultra-elfoglalt életünk egy éve nem tette lehetővé a nagy találkozást. Ez az 5-6 óra azonban visszahozza a régi átbeszélt napokat, heteket, hónapokat, amikor még én is London utcáit koptattam. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk és közben eltűnt idő és tér, eső és szél, viszont volt forró zuhany (heuréka!!!) és meleg leves és azon kaptuk magunkat, hogy ismét dudál a taxis, ideje indulni. Uccu neki, át az esőn és a hidegen, át a metálkapun és a kíméletet nem ismerő angol reptéri biztonsági zónán, hogy ismét a kijelzőt lessem és várjam utam utolsó kanyarát. Itt ülök hát a reptéren egy fémkarácsonyfa tövében és körülöttem minden nagyon tiszta és rendezett, higiénikus és szervezett és legalább annyira nem találom a helyem benne az ötcsillagos megaluxus tárgyakat áruló boltok és az exkluzív táskákkal rohangálók között, mint a koszban a szemétkupacok mellett és a reménytelen kasztrendszerben.

A világ már csak ilyen, az élet belül azonos, még ha a körítés változatos is. És az elme sem hajlandó megújulni, mindig keresi a kibúvót és az elterelő hadműveleteket, legyen a test bárhol. És a lélek? Állandó, és mindig csendes. Csak a nagy zajban nem mindig hallani. Csendesedni. Meghallani. Csendesedni. Meghallani. Tudni. Bizonyossá válni. „Otthon” lenni.

Welcome home. Ez az út véget ért. Az utazás örök…

P.S. A repülőgép indulás előtt elromlott, így egy órát vártunk a cseregépre, mire kitakarították, feltöltötték, feltankolták…most hajnali egy óra van, kicsomagolva, elrendezkedve, készen az első itthoni éjszakára végre pihenhetek. Jó éjszakátJ

Nov. 27. Utolsó nap Púnában

Azt hiszem, nincs ideális időpont menni vagy maradni. Ha maradni akarsz, akkor mehetnéked van, ha mennél, akkor inkább maradnál. Legalábbis így vagyok most ezzel. Reggel elintéztem a transzfert a 3 órás Púna-Mumbai útra, két nagyon kedves barátnőmmel megyek vissza oda, ahol kezdük, pontosabban a városba, mert bár a terv szerint a helyi barátainkkal töltöttem/töltöttük volna a délutánt, a páros hölgy tagja hirtelen maláriás lett. Hát ennyit az egészség törékenységéről. A gyomromról se nagyon ejtsünk szót, jelenlévőkről vagy jót vagy semmit.

Délelőtt így csak egy röpke 1,5 órás gyakorlásra futotta az Intézetben, (amit most kivételesen a teremben és nem a mellékhelyiségben töltöttem:), Guruji és Geeta is velünk gyakorolt, bár lassan indulnak megint Bangalore-ba egy esküvőre, ami 11 napig tart! December így csendes lesz, úgy hiszem, már ami a családot illeti, a terem Guruji születésnapjára való tekintettel ilyenkore mindig tele van.

Egy amerikai házaspár barátunk látogatott ma el hozzánk ebédre, Abai, a mindenesünk nagyon kitett magáért és örült, hogy a két idegen valamelyest beszélt marathiul is. Ők azok, akik már jártak Magyarországon kétszer is (jó régen), úgyhogy mutattunk nekik pár aktuális fotót a városról, hátha kedvet csinálunk és ellátogatnak hozzánk a közeljövőben. Készül egy új film Gurujiról, Grujival a segédletükkel, kész van az első 5 perces anyag összevágva, amit ma majdnem sikerült megnézni, de az idő kezd szorítani, így ez most kimaradt…bár sajnálom…de nem lehet mindent…

A terápiás óra kellemesen csendes volt, ma egyedül dolgoztam, így volt idő elmélyedni a pózokban, észre sem vettem, hogy lejárt a 2 órás időnk és mennem kell. Most egyedül otthon, Kevin Geetánál van órán, én meg lassan elásom magam a pránájámában. Az utolsó este itthon…csendes…melankólikus…egyszer mindennek vége van. Holnap reggel még egy utolsó óra Geetával, aztán egy gyors ebéd után irány Mumbai, ahol egy éve történt a vérengzés, amire az egész ország imákkal és csenddel emlékezik.

Nov. 26. Geeta és a Bhagavad Gita

Lassan végére érünk az Intézetes fejezetnek, amihez a “Pránájáma hét” csendessége adja a hátteret. Minden nap egyre kevesebben vagyunk, egyre tűnnek el az ismerős arcok, lassan a többség búcsút vesz a helytől, tanárainktól, egymástól és Indiától is. A bacikkal az a gond, hogy nem országrezisztensek, tehát ha nem hagyod itt, akkor szuvenírként hazakísér. Na majd meglátjuk…a mai nap stabilnak mondható, bár remegő lábakon állt, viszont végre kialudtam magam, amiből csak a szemétgyűjtő lányok kopogtatása riasztott fel. Itt ugyanis nincs kukásautó, a kukásemberek nők, akik hatalmas vödrökben gyűjtik össze 1-1 lakónegyedének szemetét az ajtók elől, majd az utca egyik csndes szegletében kiöntik azt, hogy átválogassák (mindezt puszta kézzel)… hát ilyen itt a recycling – amire egyébként hatalmas közlekedési táblák is buzdítanak.

Délután gyakoroltam egy jó kis felvezetést pránájámára, csendes, regeneráló szekvenciát, aztán egy óra Pránájáma Geetával, ami csak szimpla és mégis nagyon mély légzés- és tudatfigyelés volt, 30 perc fekvő, 30 perc ülő pozícióban. Meditáció. Amiről aztán előadást hallgattunk a hatalmas indiai eposz részének, a Bhagavat Gitának 6.fejezete vége nyomán. Másfél óra alatt szó volt a gyakorlás fontosságáról, a lassú de folyamatos fejlődésről, a nem ragaszkodásról és a hitről. És az egész annyira érthető és követhető volt, hogy az idő megszűnt létezni és mi csak voltunk, léteztünk, együtt voltunk és összetartoztunk egymással, mindennel és mindenkivel. Aztán azzal zárta, hogy Arjuna (hozzánk hasonlóan) kétségbeesve kérdi Krishnát (az Urat), hogy az általa leírt jógivá váláshoz nem elég egy élet, akkor mégis hogyan? Mire a válasz: semmilyen cselekedet nem hiábavaló, minden előre visz. Geeta azzal zárta, Krishna annyi mindent adott Arjunának (az emberiségnek), hogy ez meg kell erősítsen a hitünkben és erőt kell adjon a folytatáshoz, a gyakorláshoz.

Nov. 25. Gyomornegyed

Először is hadd kezdjem egy jó hírrel, Kevin ma megkapta az Intermediate Senior 1-es szintű oklevelet Gurujitól. Fényképeket kellett készíteni a “tananyagról”, megmutatni neki és ő elmondta a véleményét. Persze túllát a fényképeken és a vélemény sem egyszerű, úgyhogy két lehetőség van: az ember vagy vizsgázik, és ott kapja a visszajelzést plusz előte az idegbajt, vagy Gurujihoz merészkedik, és az sem egyszerűbb. Mindenesetre én nagyon örülök neki!

Na ennek örömére gyorsan átöltöztünk gyakorlóba, be a terembe, ma én is úgy döntöttem, kipróbálom a termi gyakorlást, már rég nem voltam, mire hirtelen csavarodott egyet a gyomrom, aztán még egyet rándult, a harmadikra szélsebesen célba vettem a vécét. Visszatért a “gyomornegyed” és teljes akcióban lehetetlenné tette a gyakorlást, egy óra múlva feladtam és azon drukkoltam, időben hazaérjek a következő roham előtt. Hát így vagyunk errefelé, én meg a gyomrom és a jó kis indiai gyomorbajok, aminek az okát kizárt dolog megtalálni, keresni meg nem is nagyon érdemes, mert bármi lehet…közben folyamatosan égetnek mindenféle gazt meg hulladékot, úgyhogy még elegendő oxigén sem áll rendelkezésre, szóval paradicsomi a helyzet. Nem baj, már csak hármat kell aludni ágyban és egyet a levegőben…vagy felveszem a  piros cipellőt és háromszor összekocogtatom, hátha beválik.

Nov. 23. Háziőrizetben

Na jó, semmi komoly, csak tegnap sikerült valami erőset ennem, így aztán ma kényszerpihenőn vagyok…Viszont tudok pihenni és jókat gyakorolni, ászanát, pránájámát, amihez csak kedvem van:) Na nem mintha ez egyébként nem így lenne…

A tegnapi nap is érdekes volt, egy szelet nyugat és kelet, tedd össze őket egy szendvicsbe, aztán kapsz egy punai vasárnapot. Végre lehetett lustálkodni, az ebéd is korán készült, úgyhogy 1 körül nekiindultunk és átvágtattunk a városon egy erre alkalmatos riksával, aki meglepő módon tudta, hova akarunk kilyukadni. A célállomás Agha Khan Palotája a város szélén, ahol Mahatma Gandhi, felesége és hűséges titkára töltött el éveket a britek elleni ellánállás idején háziőrizetben. Útközben egy csodálatosan feldíszített autót és egy hangosan ünneplő csapatot pillantottunk meg a poros út szélén, esküvőznek!  A palota alsó szintje múzeumként funkcionált, ahova helyieknek 5, külföldieknek 100 rúpia volt a belépő. Gyakorlatilag azokat a szobákat mutatták be, ahol a három személy tartózkodott annak idején. Gandhi felesége és titkára itt is húnyt el, az urnák a kert egyik szegletében fogadják azokat, akik kegyeletüket és tiszteletüket kívánják leróni. A palota egy csodás kert közepén helyezkedik el, ahol szívesen maradtunk volna még napfürdözni, de egyetlen padot sem találtunk és a fűre sem volt szabad rálépni – ami nagyon fura Indiában. Így fogtunk egy újabb riksát és némi tanakodás után a helyi szuper szálloda, a Le Meridien bejáratához vitettük magunkat, amit csupán kíváncsiságból kerestünk fel. A csodásan fénylő  márvány belsőt és az mesebeli indiai motívumokat ugyanaz az esküvői csapat ékesítette és tette még ünnepélyesebbé, akiket pár órával azelőtt az út mentén láttunk táncolni a porban. Micsoda váltás! Leültünk egy italra, hogy a kelet tapasztalását egy kicsit a nyugati szolgáltatás oldja fel és a szálloda makulátlan belsője. Híresen finomak a sütemények és a nem hivatalos útikalauzok szerint muszáj ide betérni egyik délután egy kis nyalánkságra. Kezdtünk volna kiolvadni, ha a légkondi ezt engedte volna, így egy idő után meglátogattam a mellékhelyiséget, amit leginkáb egy festményhez tudnék hasonlítani, számtalan márvány ízléses kompozíciója adta a hátteret. Utána irány a tető, ahol általában fáradt “intézetisek” szokták regenerálni idegrendszerüket. A helyszín már-már tökéletes, a kis szabadtéri  medence kellemesnek tűnik, a mellette levő étteremben már izzítják a vaslapokat és a kis kemencéket a vacsorához, és amikor már azt hinnéd, hogy a paradicsomban vagy, akkor ráébredsz, hogy a hangzavar nem a fejedben van, hanem a szálloda hatalmas hűtőberendezései szintén a  tetőn kaptak helyet és a szálloda Púna legnagyobb vasúti pályaudvarával szomszédos, amire időről időre a füttyszó és a dízelmozdonyok határozott szaga emlékeztet. A szállodát elhagyva annak tövében még megtekinthettük az “erre már nem maradt figyelmünk” szemétkupacait, amitől mégis indiai lesz a történet, de sebaj, mégis volt egy kellemes másfél óránk egy sajátos mikrokörnyezetben.

Nov. 21. Kávészünet -avagy ami az előzőből kimaradt

Eszembe jutott egy vicces jelenet a tegnapi kávézásunkból. Nézelődve a German Bakery látszólag ínycsiklandozó kínálatában Mary halkan megjegyezte,: “ja, emlékszem, itt minden lényegesen rosszabb ízű, mint ahogy kinéz”. Aztán kért egy cappuccino-t, ami mérhetetlen kuriózum Indiában, ahol vagy helyi “kávéscukrot” adnak vagy Nescafét. Az igazi kávésoknak ez minden csak nem kielégítő. Mire a kasszához értünk, egy nagyobb bögre és egy kis csésze ugyanolyan kinézetű, fehér hab tetejű valami fogadott bennünket. A nagy volumenű és tolongó érdeklődők közepette Mary megtudakolta, hogy vajon ez a nagyobb csésze az ő cappuccinója-e. Egy unott arcú helyi eladóerő mélán ránézett és nem túl meggyőzően azt mondta, “igen”. Mary erre kicsit elcsodálkozott, majd visszakérdezett: “Biztos, hogy cappuccino?” Mire a fiatal indiai fogott egy kakópor-szóró hengert, egyetlen unott, de határozott mozdulattal megszórta a tejhab tetejét barna porral és odataszajtotta Mary elé: “most már cappuccino!” A jelenet még őt is kizökkentette méla undorából és elnevette magát…velünk és néhány bámészkodóval együtt.

Nov. 21. Édes szombat

A ma reggeli Geeta óra rendkívül kedvesre sikeredett, és egy kicsit személyesre is. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy minden, de minden a tudatában van. Ez egy női óra, így igen népszerű, a helyiekkel együtt voltunk legalább százan a teremben. A terem bal hátsó szekciójában Guruji gyakorol 1-2 segéderővel, a jobb hátsó szekció van fenntartva a menstruációs ill. egyéb kondícióval küszködő (pl. gyomorfertőzés, megfázás, stb) saroknak. Emellett helyezkedik el egy kicsi terület, amit a speciális igényeket szükségeltetők használnak – s mivel ma van az utolsó hátrahajlásos óra, így a témában segítségre szoruló helyiek lepték el a talpalatnyi helyet. Rövid gerincnyújtó, láberősítő bemelegedés után jött a fejenállás és máris ugrottunk a hátrahajlások tengerébe, 1,5 órán keresztül Urdhva Dhanurasana-t (profán nevén hidat) gyakoroltunk hol a karunkat, hol a lábunkat, hol mindkettőt megmagasítva. Közben meg-megálltunk, hogy egy senior angol oktató (egyébként volt tanárom Londonból) speciális kondíciójának megfelelő gyakorlatsort figyeljünk, amint Geeta igazít, tanít, magyaráz, figyelme időről időre a nehéz napjait élő nők gyakorlására terelte, néha pedig a speciális igények alapján gyakorlók táborát erősítette úgy, hogy mindenki mást is tanított egyúttal. Hozzám is jött és igazított, amitől meg voltam hatódva, és hogy emlékezett a női cuccos csomagra, amivel kapcsolatban kérdeztem és tanított fáradhatatlanul mindenkit. Közben a visszavonulásról beszélt, hogy a hegyek is elfáradnak és idők milliói során lassan el-eltűnnek, ahogy az ember is elfárad és visszavonul. Még mindig nem tudja igazán senki, meddig tanít és mikor hagyja abba, egymással teljesen ellentétes hírek látnak napvilágot és csak találgatás folyik…miközben a lassan elbúcsúzó novemberi csapat is feliratkozik a következő etapra, talán jövőre, talán két év múlva, de valószínűleg már másik felállás várja az Intézetben az ide látogatókat.

Elhagyva az Intézetet magával ragad az érzés, hogy történelmi jelentőségű időben vagyunk itt, amikor még az egész család jelen van, tanít és ad mindenkinek, aki befogadóképes. És egy egészen ambivalens érzés lesz úrrá rajtam, hogy az “alig várom, hogy végre hazaérjek”az Intézet” nosztalgiája egyre erősebben vegyül a “nagyon fog hiányozni melankóliájával, melyben természetesen egy ügyes mentális trükk is szerepet játszik, mely sosem elégedett igazán azzal, ami van.

Ma kivételesen egy alapvető gyógyírral tompítottuk kérdéseink-aggodalmaink vulkánkitörését és Mary barátnőmmel ellátogattunk az egyik legérdekesebb indiai divat-intézményébe, az Anokhi-ba, mely egy éve nyitott boltot Punában, sajnos a város másik szélén. A várakozással ellentétben meglepően egyszerűen odataláltunk és egy szemet gyönyörködtető és bankkártyát igénybevevő boltba csöppentünk, melynek tevékenysége a régi, tradicionális gyökerek felkutatása és vegyítése modern szabásokkal. Érdemes megnézni a képgalériát, s ha már online shopping nem is létezik, de legalább a szemetek jóllakik:)

Ezt feltétlenül meg kellett ünnepelnünk a közeli German Bakery-ben egy almásrétessel (komoly dologra ne tessék gondolni) és egy iható teával (a múltkori erősen szappanízű chai után), ahol ismét fél-hippi, Osho asramos arcok és drogosok bágyadt arckifejezése alkotta a hátteret.  Egy hosszú riksa út után értünk haza egy egészen remek DVD-vel a kölcsönzőből, ami visszarepített bennünket a hideg háború utolsó napjaiba…mellbevágóan rázva fel a gondolatot, hogy mennyi mindent átéltünk  már…

Nov. 19. Semmi különös...Indiában???

Még nem is írtam semmit ezen a héten…talán azért, mert a hétvége hangulata lassan tűnik tova, miközben visszarázódtunk a punai hétköznapokba és elkezdtem számolni a napokat visszafelé…lassan minden egyes órából már csak egy lesz…meg egy beszéd, amit Geeta tart majd a Bhagavad Gita 6. fejezetének néhány részletéről. Szokatlanul borongós volt az idő  a  héten, mintha válaszolna a belső elcsendesedésre, de azért történt néhány érdekes dolog a környékünkön. Például a minap felénk szaladt egy a millió helyi kóbor kutyákból, amik méla egyhangúsággal róják a köröket a szemétkupacok között. Na ez az egyed nagy farokcsóválással köszöntött minket az egyik kanyarban és nem hazudok, de ugyanúgy billegette a fejét, mint a több milliárd indiai! Az környékünkön normál emeletes házak tornyosulnak 5-6 emelettel, amit a képen is láthattatok, ám az egész kis “lakópark” közepén van egy kacsalábon forgó vityilló két oltári nagy (és vadi új) Mercedes-szel a nyitott garázsban (hogy jól látható legyen?), legalább 15-en dolgoznak a házban és környékén éjjel-nappal. Na hát egyik nap fényes nappal sétálunk hazafelé gazdagék mellett, amikor is látunk két varnyú formájú szárnyast cincálni egy….patkányt! Nem volt kellemes látvány. Délutánra már csak a bele maradt az úttesten. No comment…Most mondja Kevin, hogy nem is patkány volt, hanem egy kiscica…No comment…

Aztán arról is akartam írni, hogy az itteni autók nagyon csillogó-villogóak márkától és évjárattól függetlenül, ami rendkívüli módon elüt az utca higiénés körülményeitől. Viszont kitűnő munkahelyteremtő intézménnyé nőtte ki magát, minden autóra jut egy autópolírozó-fényező fiú. Ezen kívül még egy furcsaság kelti fel a figyelmet az örökös dudaszó közepette, hogy mindegyik autónak különleges tolatódala van. Magyarul nem elég a fehér tolatólámpa, hanem hogy még zajosabb legyen az ország, az autó egyszer csak zenélni kezd. Az eddigi variációk, amiket azonosítani tudtam: lambada (igen, már megint, nem csak a liftekben lehet táncra perdülni), Titanic főcíme, Love story (nagyon régi romantikus film) főcíme,  esküvői bevonuló zene, stb. és mindezt persze kellőképpen torzítva és rettenetes hamisan! Hát egy élmény. Ja, és a házunk mellett egy hete kettétört 4 emeletes magas fa elhalt része azóta is ott fekszik az úton, senki nem nyúlt hozzá…Azon tűnődtem, ha mondjuk jövőre megint jönnénk, akkor is még itt lenne? Kevin szerint megvárják, míg teljesen elszárad és meggyújtják, abból kis kupac lesz, aztán azt is tovább égetik, amíg csak a parázs marad, azt meg úgyis elfújja a szél.

Nov. 17.Új képek!

Feltöltöttem képeket a Pune 2, Ajanta és Ellora mappákba, jó nézelődést:)

Nov. 14-16. A nagy kirándulás: Ellora & Ajanta

Van miről írnom. Úgy kezdődött, hogy a sofőrnek se híre, se hamva 6:30-kor, így a megbeszélt sarokról visszaballagtunk haza, mert az állítása szerinti 35 percet nem tudtuk komolyan venni. Mire visszaértünk sem volt sehol, így közel 45 perces késéssel sikerült nekiindulni a végeláthatatlan útnak Aurangabad felé. Az út kb. 230 km. Az első fél órában Púnán haladtunk keresztül, ami a kora reggeli felhő- (és szmog) fátyolon áthatoló bágyadt napsütésben szürrealisztikusan mosódott egybe a szürke porral. Aztán majdnem végig kétszer két sávos (amolyan indiai autópálya) úton robogtunk, amit egy masszív betonfal szelt ketté, az út mentén 1-2 árokba borult kamion, a fél úttestet elfoglaló kecske csorda, néhány színesre pingált ökörfogat, sisak nélkül rajzó motorosok tettek emlékezetessé. Egy rövid reggeliszünettel vágtuk ketté az út szürkeségét és pont ebédidőre értünk Ellora sziklába vájt templombarlangjaihoz. Lélegzetelállító látvány a 34 egymás mellett elhelyezkedő, különböző vallásoknak gyakorlásának helyet adó szent hely, mely méltán a világörökség része. Ezt csak a pénzéhes, mindenféle giccset áruló, az ámulatot igen zavaró helyi árus zavarta meg, így kénytelenek voltunk kifejleszteni a “teljes ignorancia” stratégiáját, azaz nem rájuk nézni, nem válaszolni, csak haladunk a saját utunkon. A helyi turisztikai hivatal által jóváhagyott helyen próbálkoztunk ebéddel a túlélés reményében, ami meglepően jó volt. Sofőrünket a kocsiban alva találtuk, előzetesen sok mindenről beszámolt tört angolságával, hogy az egész ország korrupt, a politikusoktól kezdve, hogy semmire nincs szabály (lásd közlekedés, ahol csak egy számít, Te, azaz a sofőr hogy boldogulsz függetlenül a föld bármelyik másik egyedétől),  hogy alig aludt két éjszaka óta (jó, hogy utólag tudtuk meg…), hogy az autó 6 éves és mindene borzasztóan működik (ezt is jó tudni a túra elején). Hazafelé megálltunk egy textil műhelynél, ahol megannyi meseszép kelmét vettünk szemügyre, ez a hely a himroo technikáról híres, azaz dupla anyagról, aminek mindkét oldalán egyaránt minta van, ám különböző. Nagy nehezen, többszörös töketlenkedés után végre megtaláltuk a hotelt, elfoglaltuk a szobát, ami meglepően kulturált volt első ránézésre. Aztán latolgatva az opciókat bekapcsoltuk a légkondit éjszakára, ami még így is talán “halkabb” volt, mint a mellettünk elhelyezkedő, gigantikus bevásárlóközpont oldalsó falán sorakozó számtalan léghűtő berendezés.

Reggelre fáradtan és elnyűtten ébredtünk, azért az idegrendszer kap rendesen, még ha úgy tűnik, aludtunk is volna valami keveset. A tegnap esti meleg víznek mára már nyoma sem volt, így a frissítő hideg zuhany után irány Ajanta. Két óra ide-oda zötykölődés után értünk a kormány által ellenőrzött és szervezett turisztikai létesítményhez, ahonnan buszok visznek fel a szintén világörökséghez tartozó, ám ezúttal lényegesen látványosabban díszített barlangtemplomokhoz. A buszhoz vezető út egy nagyon kommersz, “20 évvel ezelőtti balatoni bazársor szorozva 1000-rel” volt tarkítva rendkívül hangos és verbálisan agresszív eladókkal. A tegnap gyakorolt stratégia kitűnő védelmet nyújtott, így hamarosan az első barlangnál találtuk magunkat, amit még 28 másik követett és közben ámulatból ámulatba estünk, amit ezúttal több ezer iskolás lármája tett emlékezetessé. Szerencsére más külföldi turista nálunk lényegesebben nagyobb kedvvel válaszolt több ezerszer a “honnan jöttél?” kérdésre, így volt időnk alaposan szemügyre venni a csodákat. Vissza a kocsihoz, ahol a sofőr beismerte, hogy megette az egyik banánunkat, amit a kocsiban hagytunk, mert éhes volt és ugye nem gond, a bazársoron drága a kaja…aha…két óra és visszajutottunk a városba. Este semmihez sem volt már kedvünk, csak csendben kettesben létezni az őrült hangos légkondival és venni egy forró hideg zuhanyt. Aztán jött egy SMS a sofőrtől tört angolsággal, hogy megy vacsorázni és segítsünk neki pénzzel. Hosszas tanakodást követően ignoráltuk, tudván, van nála bőven pénz, ez nem lehet gond és amúgy is nehezen sikerült tudtára adni, nem, Kevin nem kér kézmasszázst tőle, bármennyire is ért hozzá állítólag. Elég volt belőle mára. Aztán csörög a telefon, ő az, de nem értünk egy szót sem, aztán sírás a vonal túlvégén…Erre felhívom a főnökét (mindezt vasárnap este 9-kor, hogy valami gond van, mire ő visszahív és elmondja (lényegesen jobb, de így is nagyon nehezen követhető angolsággal), hogy a sofőrnek semmi baja, csak nem értette, mit mondunk és egyre nagyobb pánikba esett…aha…és hogy ne aggódjunk…aha…meg hogy ez India, ha barátságosak vagyunk az emberekkel, annál több pénzt fog(nak) kérni, egyszerűen ne beszéljünk vele…aha, eddig sem mi beszéltünk, hanem ő beszélt hozzánk…meg hogy ne aggódjunk…aha…hát aggódni aggódtunk. Kevin szerint a fiú drogos lehet, legalábbis érzelmileg rendkívül instabil. Napközben megmutatta az Önéletrajzát és elmondta, milyen harci kiképzésen vett részt, hogy valamiféle titkos ügynöknek tanul (???), fekete öves karatés, hivatásos testőr és birkózó bajnok  a maga 52 kg súlyával…aha…

Ismét eltelt egy éjszaka, ami  alatt óriási vihar kavart fel az eget és számtalan gondolat az idegrendszerünket, mit csináljunk? Bérlejünk egy autót itt? Üljünk fel a buszra? Hogy menjünk vissza Púnába? Reggeli, tanakodás, sofőr szemét a földre szegezve várt az autónál, a Jól vagy? kérdésre a szokásos india módon billegette a fejét. Úgy döntöttünk, beszállunk a kocsiba, irány Púna. A szokásos nagy tempójú vezetést néha kommunikációs próbálkozása tarkította, de a tegnap este után nem volt kedvünk vele bájcsevegni. Elmondta, hogy a cég, akinek dolgozik, 20 autója van és csak 2 képzett és tanult sofőrje, a többi iszik meg drogozik. Csak azt felejtette el megmondani, hogy ő vajon melyik kategóriába tartozik. Elég volt.  Haza akarunk menni. Biztonságosan, amit a folytatódó eső nem tett könnyebbé. Aztán próbálkozott, hogy hazamenet ugorjunk be a családjához. NEM – mondtuk. Akkor a testvéréhez. NEM – mondtuk, haza KELL mennünk, nem érünk rá. Púnától 50 km-re kaptunk egy defektet, amit a lábunknál heverő szemétdomb és annak bűze tett emlékezetessé., miközben azon izgultunk, hogy a szokásos őrület egymás előzése az úton először minket fog elcsapni, vagy az autót tolja rá az éppen kerékcserélő sofőrre. Megúsztuk, talán azért, mert az út mellett áll, könnyen beazonosítható két idegen elég gyorsan lelassította  forgalmat.  Aztán Púnába érve letértünk a fő csapásról, mire kérdésünkre, hogy ugye HAZA megyünk, a szokásos fejbillegetés volt a válasz. Biztosan voltunk benne, hogy valamiben sántikál és addigra már tényleg elegünk lett belőle. Sáros dűlőn és kicsiny házak közt értünk a lakhelyéhez és végre a sokadik kérdésre kinyögte, tiszta inget akar csak venni, 1 perc az egész. Hallatlan, gondoltuk és koncentráltunk a “vegyél egy mély levegőt” taktikára. Bent maradtunk a kocsiban. Érkezett két pohár víz, amit egészségi okok miatt kénytelenek voltunk elutasítani (első számú túlélési szabály, csak bontatlan palackból vagy üvegből szabad inni), aztán végre megjelent (egy új ingben) és indultunk tovább. Nem is ez az 1 perc bosszantott minket, hanem az egész hazudozás, a tegnap esti történet és az egész hozzáállás. Végre hazaértünk egy majdnem teljes frontális ütközést elkerülve, ami Kevin szívverését billentette ki teljesen (én nem láttam az esetet, pont takarásban történt), igen rövid búcsúzkodás után elsétáltunk a házig (teljes inkognitót kívánva)  és a lakásba, ahol erős gázszag fogadott, házi mindenesünk délben elfelejtette (???) ellenőrizni a gázrezsót az ebédkészítés után, így pár órája szivárgott a gáz…Ablakok többnyire csukva a tegnapi esőre való tekintettel…szuper!!! Hát ez van, most lassan indulok az Intézetbe és próbálok valami idegrendszert kímélő szekvenciával regenerálódni a történtek után.

Nov. 13. Péntek

A nap azzal kezdődött, hogy semmi rendkívüli nem történt…bár nehéz meghatározni, Indiában mi számít annak. Viszont a testem semerre sem akart mozdulni…azért rávettem a gyakorlásra, ami némi életet is lehelt belé. Délután a terápiás órán vettem részt egy testre szabott programmal, amit Geeta állított össze női dolgokra. Kevin is jött velem, úgyhogy én dolgoztam az ászanákon, ő meg rajtam, így teljes hasznossággal telt el a két óra. Geeta érzékelése szétterjedt a teremben, semmit nem lehetett észrevétlenül végezni, az összes érzékszerve beterítette a teret. Elképesztő… Egyszer-kétszer hozzánk is odajött, kérdezett, igazított. Közben video felvétel zajlott, így még velük is foglalkozott. Mindezek után a pódiumra lépett és megtartotta az esti órát, két kamera kereszttüzében, a két óra helyett 2,5 óra hosszat és az utóbbi hetek legkifinomultabb módján. Igazán felemelő érzés volt jelen lenni. Megszámoltam. Kb. 100-an vagyunk a teremben, néha 120-an, ritkán kevesebben.

Nov. 11. Özönvíz

Hát nem adja alább. Mármint az eső. Bár reggelre elállt egy kicsit, viszont feltámadt a szél, aminek hatására igen gyorsan felszáradt a kinti özönvíz egy része. Pont annyira, hogy át tudtam sétálni kisebb-nagyobb megrázkódtatással a hatalmas pocsolyákon az első riksáig, ami szélsebesen szállított az Intézetig. A riksák egyik alapvető jellemzője, hogy nincs ajtaja, se oldala, így ha esik, akkor bizony beesik, az ülés amúgy is vizes és ha egy autó, busz vagy akár egy kisebb kamion hajt el mellette, akkor aztán az egész útiszony felcsapódik könyörtelenül. Vedd könnyedén:) másképp úgyis lehetetlen. Geeta ma a tanárokat oktatta, mindenféle kérdéssel hozta őket kényelmetlen helyzetbe, ahonnan művészet kivágni magad. Én a terem hátuljában dolgoztam a lovon egy helyi tanárerővel, ami rendkívül jót tett, főleg, hogy a terem hátuljáig egészen elcsendesedik Geeta oktatásának paprikás ereje.

Aztán siettem haza, mert közben megint eleredt az ég ajándéka, és mivel kora reggel hatalmas robbanásra ébredtünk, Kevin meg egy másodikra, ami egyértelműen a helyi elektromos állomásból származhatott, kétségem támadt, hogy mi vár majd otthon. Hát áram reggel óta sehol, aztán lassan a víz is elapadt – lévén, hogy a vízpumpa is elektromos árammal működik. Így csendben főztünk valami ehetőt a gázrezsón, ami se magyar, se indiai nem lett, mert hogy a mindenesünknek se volt se híre, se hamva, aztán a legjobbakban bízva lepihentünk…de pár óra múlva sem változott a helyzet.Az utcán hatalmas, letört faágak torlaszolták el az utat azok elől, akik esetleg pánikszerűen barátoknál kerestek volna komfortot. Lassan mindenki hazatérni látszott, össze is verődött egy kisebbfajta társaság és a helyzettől függetlenül egész jó hangulat alakult ki az ablakunk alatt. Víz sehol, áram sehol, de meglepő felfedezésekre tettünk szert: pl. a szomszéd kutyája nem elektromos, mert sötétben, áram nélkül is ugat, az, az ablakunkból tisztán kivehető malac-családot egyáltalán nem értinti a kétlábúakat aggodalomba taszító szituáció, az áram még nem is olyan vészes, de hol az internet??? Ez már függőség? Még jó, hogy nem annyira ízlett a Tiramisu jégkrém, mert úgyis ki kell holnap dobni…Aztán pont, hogy elhatároztuk, nem várunk tovább és irány az alvás, egyszer csak bekapcsolt a hűtőszekrény…Nekiálltam szélsebesen emailezni, zuhanyozni, mosogatni, vizes palackokat feltölteni, aztán DURR… és ismét mindent ellepett a sötétség…

Nov. 10. Novemberi árvíz!

A tegnapi hezitálásnak már nyoma sincs, az ég könyörtelenül borítja ránk vizes véleményét, így felfújtuk hát ismét gumitutajunkat és bőrig ázott bátorsággal indulunk neki a víz alatti India felfedezésének. Reméljük, jó szelet fognak be a vitorláink:)

Nov. 9. Novemberi eső?!

Na végre! Minden vágyam teljesült és végre beborult! Ami meglehetősen szokatlan, mert szeptember után itt már nem szokott esni. Márpedig lassan elered, amolyan bizonytalanul, de egyre magabiztosabban. Jó esik egy kis hűvös, egy kis melankólia, egy kis csendesség. Hazafelé baktatunk útközben felcsípve 1-2 hozzávalót vacsihoz, még mindig a magunk urai vagyunk és kihasználjuk az indiai ízek nemlétét nehány napig. Valahogy mindenkit megérint ez a fura idő, mert az esti óra hangulata az óra nehézségétől függetlenül csendes és visszafogott volt. Pedig csináltunk ám mindenféle csavarást, állva, ülve, fejjel lefelé, “full on” két órán keresztül megállás nélkül. Isteni volt, valahogy sejtettem is a szekvenciát előre, így fel voltam készülve. Aztán ismét ismerősbe botlottam, egy volt londoni (super senior) tanáromat pillantottam meg a nézelődök között és az angolokat meghazudtoló kedvességgel és közvetlenséggel üdvözöltük egymást a sok éves kihagyás után. Az Intézet egy hatalmas olvasztótégely, ahol tényleg nem számít, honnan jöttél, mióta gyakorolsz és mit tudsz, mit nem, mert a tanulási szándék mindenkit egy síkra hoz….kivéve azt a héhány problémás figurát, akikről korábban írtam. De a tanulság mégiscsak az, hogy Te miért vagy itt és mit profitálsz a szituációból. Meg tudod találni az utadat.

Kifelé együtt haladtunk a DVD-kért és könyvekért felelős helyi erővel, egy igazán kedves helyi úrral, aki elmesélte, hogy az egész környék meg van bolondulva, nem csak az időjárás, Poona régen nevezetes volt arról, hogy nincs szükség ventillátorokra (most mindenhol van vagy légkondi), a fák lombozata annyira összeért minden utcában, hogy senki nem hordott napszemüveget és sosem esett szeptember után. Ő 50 éve él itt (állítólag, már nem sokáig marad…megértem…) és látta a város jobb-rosszabb idejét, ez most midnenképpen az utóbbihoz tartozik. Rengeteg az egyetem és az egyetemista, akik végül itt maradnak és különböző üzleti vállalkozásokat hoznak létre. Nekik ugye szükségük lesz otthonra, autóra, gyerekeknek iskolára, egyéb infrastrukturális létesítményre, stb., így város elképesztő módon terjeszkedik mindenféle várostervezés nélkül. Vagy megszoksz, vagy megszöksz.

Nov. 8. A zene tengerében

Na végre megint egy lusta vasárnap délelőtt! Sok-sok alvás, intenzív álmok (erről sokan beszámolnak az Intézet látogatói közül), lassú, komótos reggeli, a házbéli gyerekek sem randalíroznak odakint, az egész környék álmos és szabadkozik, hogy nekiinduljon a napnak.

Aztán kora délután nyakunkba vesszük a várost és az egyre erősebben korgó gyomrunk a közeli Little Italy (nevéből adódóan olasz) éttermig jutunk, ahol nagyüzemi Sunday bruch uralkodik. Persze maradunk az indiai mércével elég puccos helyen, de kivételesen jól esik a kellemes körítés, ahol rajtunk kívül szinte csak helyiek múlatják az időt. Kedvesen körbevezetnek, hogy megismerkedjünk az olasz-mexikói és libanoni specialitásokkal és aztán lassan belevetjük magunkat a gasztronómiai élvezetekbe. Négy napig nincs főzés otthon, amit tegnap este mi orvosoltunk egy kis hazai Kevin-recepttel (összekotyvasztott zöldségek igazi olasz tésztával, amiben némi meglepetés indiai gyökereket és egyebeket is beneveztünk és szuper jó lett), így arra gondoltunk, ha már nincs otthon főzicske, akkor szünetet tartunk az indiai ízekben. Bár bevallom, ma délben egészen kellemes érzéssel gondoltam a szokásos dahl-unkra…még lesz belőle részünk:) A rövid ejtőzés után jött a WC teszt, ami átment a vizsgán, igen kulturált intézményre sikeredett és ráadásul az egész 1 percre van az Intézettől.

Utána megkerestük barátainkat és egy koncerthelyszínt, amit kivételesen egész hamar megtaláltunk. Egy csodálatos énekes, egy hegedűművész és két ütős alkotta quartet vezetett be bennünket a klasszikus indiai zene rejtelmeibe és varázsolt el olyannyira, hogy egyszer csak megszűnt minden, India kívül, Európa belül, a gondolatok, az érzések és csak úsztunk a hangok tengerében gondtalanul. Öt perc telt el vagy két óra, ki tudja, csak egy konferanszié vetett minket partra, majd hazaandalogtunk zenétől ittasan, vasárnaptól elalélten, nem gondolva semmit a tegnapról és nem várva semmit a holnaptól.

Nov. 7. “Vidám” szombat:

Elrettentő magatartás az Intézetben, avagy viselkedj okosan

Az angol Iyengar Jóga Szövetség weboldalán a” tudnivalók Púnáról „ anyag így kezdődik: először is légy hálás, hogy kijuthattál az Intézetbe, mert több ezer jelentkező van évről évre, mindenki 2-3 évet vár egy időpontra  és csak pár főt tud befogadni az Intézet minden hónapban. És tényleg, ahogy belpsz az Intézet kapuján, némaság lesz úrrá rajtad és mély alázattal közelítesz a dokumentumfilmekből már ismert sarkok felé. Állítólag most 54 nyugati van. Nekem ezernek tűnik…vagy még annál is többnek…és a novemberi tumultus (főleg az október józan hangulat után) drámaian hat. Persze tudom, hogy nem az „érezzük jól magunkat” ennek a túrának a fő motívuma és a tanulásnak számos aspektusa van, néha mégis elfáradsz, eleged van az egészből és nehezen tudod függetleníteni magad a körülményektől, szituációktól. Főleg, ha azok a szemed előtt történnek…ebből vetítek most ide párat, hogy ha valaki szeretne kijönni, tisztában legyen helyzetekkel és szerényen adja elő magát, még ha a megszokott reakció mást diktálna…kinek mit…

Elmondják többször is, ne használj fa eszközöket a matracon, használj darabra vágott matracokat, ha szükséges. Egyik lengyel lány a saját gyakorlás során Setubandhában -  a matracon téglával a keresztcsontja alatt.  Jön az egyik segéderő (helyi oktató) és szól. A leányzó,  aki másodszorra van itt, elkezd vitatkozni. Helyi erő el, Abi (Guruji unokája) jön és megkéri, hogy ugyan szedje már le a téglát a matracról. Erre végre lekászálódik.

Geeta bent ül a teremben, kezdődik az óra. E, amerikai segéderő szól, hogy menjünk előrébb a matracokkal (értsd mindenki). OK, mozdulunk, némán, gyorsan. Van egy magas lány, szerintem USA vagy ausztrál, előtte még 4 inch hely a második sorban. E ismét megkéri, ugyan menjen már előrébb. Geeta bent a teremben, igazgatja a mikrofonját, mindenki csendben ül, erre a csaj elkezd vitatkozni E-vel, hogy ő már volt itt, ismeri a járást, jó így a matrac, máshol még ennél is több hézag van és  különben is…mindezt fennhangon…azt hittem, leesem a pokrócról! És Geeta szeme láttára, 2 méterre tőle!

Aztán van még egy. Ki tudja, honnan jött. Pránájáma óra. Savászana a matracon, ami hosszú és széles és puha. A lány előttem még mielőtt bármit is kipróbált volna, szól, hogy menjek hátrébb. Mondom neki, hogy nem tudok, mert mögöttem még hárman vannak. Erre vág egy arcot és elrakja a lábától a hengerpárnát arrébb…mégis elfér. Talán ki kellett volna próbálnia, mielőtt másokat ugráltat. Második Savászanánál már eleve ügyel arra, hogy a hengerpárnája rácsússzon a matracomra…mondom, a matracon eddig még mindenki elfért, így van kitalálva. Csak akkor van gond, ha nem akarsz elférni.

Ugyanez a lány (minő meglepetés) a másnapi ászana órán ismét bekavar. Nemcsak nekem. Egy ismerősünket kitúrja kézenállásnál a faltól. Aztán Dandászanában ülünk a teremben, és mivel páran közel vagyunk az emelvényhez vagy falhoz, alternatívaként talpunkat megtámasztjuk. Ezt nem kell, csak opcionális. A lány hirtelen befurakszik kettőnk közé, úgy, hogy az én lában már nem fér el teljesen a falnál, viszont a csípőnk összeér és nincs hely a kezemnek – ami a csípő oldalánál kell, hogy legyen. Ezt azért szóvá teszem, mire ő – nem gond, hát rakd a hátad mögé. Kössz, vágom rá kurtán és próbálom közelségét a továbbiakban nagy ívben elkerülni.

Reggel ismerősökkel állok sorba az órához, ismét női óra, nagy levegőt veszünk és mondogatjuk, a tanításért vagyunk itt, nem a társaságért. Ismerősöm, T, aki szintén a tengerentúlról érkezett, meséli, hogy a tegnapelőtti saját gyakorlás után valaki odament hozzá, hogy ”láttalak ezen meg ezen dolgozni, szerintem ezt és ezt kellene csinálnod”.  Tévedek, ha azt mondom, a saját gyakorlást a saját gyakorlásról szól?! T tegnap otthon gyakorolt. Nem kér a hívatlan tanácsokból. Megértem. Mostanában én is otthon gyakorlok. Szeretem a csendet.

Baráti tanácsok azoknak, akik szeretnének itt kint tanulni:

• tanulj meg profin angolul (a nyelv ismerete nélkül szinte semmit sem fogsz elsajátítani)
• légy hálás, hogy itt lehetsz
• légy szerény minden mozdulatodban, szavadban, kommunikációdban
• kövesd az oktató és a segéderők utasításait
• ne kérdezz óra közben, ne nézelődj, ne beszélgess
• ne alkoss véleményt és ne bírálj, maradj nyitott
• foglalkozz magaddal és azzal, amit amiért ott vagy
• merülj el a tanulásodban, ezért vagy itt

Nov. 4. Lamentálás a lényegről

A héten leginkább itthon gyakorlok. A hétfő délelőtti tömeg ideges rezgése inkább a csend felé irányít. Az órák továbbra is fantasztikusak, Geeta szerda délelőtti női órája azonban olyan energiákat mozgatott meg kívül és belül, hogy ismét gondolkodásba estem. Tele volt a terem, voltunk vagy 120-an, a csillárról is lógtak az emberek. Tudván, hogy ez egy népszerű óra, elég korán mentem, így az első sorban kezdtem az órát. Ahogy írtam már talán korában, a helyiek ritkán törik magukat a gyakorlás során, az átlagos indiai színvonal messze elmarad a nyugati látogatókétól, persze ennek sok magyarázata lehet, pl. hogy ők minden héten itt lehetnek, mi meg örülünk, ha egyszer kijutunk, az egész belső diszpozíció, stb. Na de amit most a nyugatiak reprezentálnak, az is őrület. Én ebből valamit éreztem, lévén, hogy az első sorban Geetától fél méterre gyakoroltam az ülő csavarásokat és az állópózokat, csak kicsit érzékeltem, mi megy/mehet a hátam mögött. Ráadásul kedves ismerősök voltak körülöttem hasonló felfogással, így egész jó kis csapatot alkottunk. Kevin végignézte az utolsó fél órát és elképedve várt kint a kapunál. “Hogy bírtad?” Mit-kérdeztem? “Ezt az elképesztő, intenzív, versenyfelfogású, könyörtelen energiát?” Hmmmmm-egész jól, azt hiszem. Tudni kell, hogy ez egy női óra és valahogy nem biztos, hogy a kemény munka a legjobbat hozza ki belőlünk. Rengeteg a férfias kinézetű, a száraz/kiszáradt testű, a kemény tekintetű nőnemű lény. Ez persze nem csak erre a metódusra jellemző, hanem bőven bárkire, sokakra…itthon még nem annyira, de pl. az USA-ban nagyon is jellemző. És persze ehhez egy hasonló mentális állapot is társul. Még többet, még jobban, annál is erősebben, még terhesen is, hadd szóljon… Rémisztő. Mivé vált az egykoron leginkább (vagy kizárólag?) férfiaknak szóló hatha  jóga? Hol van a határ egy nőnek? Miért akarunk mindent és még annál is többet és jobban, mint ami a férfiak? Kinek tesz jót ez az egész? Hazaérve megdöbbenve tapasztaltam, hogy a mentálisan kevesebb érzékenységgel felfogott energia rendesen felborította az alhas szerveit, ami egyértelmű jelzés, hogy valamiből elég. Miről szól a jóga? A még többről? Az “csak-azért-is”-ról?! Az “én is meg tudom csinálni”-ról?! A magamutogató képek készítéséről és hirdetéséről?! Vagy a csendességről, a belső út megéléséről?! A tudatosságról?! Az érzékenységről?! A reakcióink tudatosításáról és talán azok megváltoztatásáról?! Az elme hullámzásainak csitításáról?! És Geeta és Prashant tanítása pont erről szól. “Lehet, hogy évekig csak hajtasz és csinálsz és csinálsz és csinálsz és belül mégsem történik semmi. Mégsem tanultál semmit.”

Nov. 2. ZOO

Állatkert. Mármint ez volt az első benyomás, amikor beléptem reggel a terembe. Saját gyakorlás 9-12-ig. Nem volt hely. Mármint októberhez képest. Állítólag decemberben még rosszabb a helyzet, akkor 150-en vannak a teremben, matrac matracig tart. Most van köztük pár centi. De sokszor sajnos annál nagyobb intolerancia. Nagyon más a rezgés ateremben, ami nem jelenti, hogy rossz, de a havi váltás lrezhető. Rengeteg külföldi van most, legtöbbjük nő, alig akar férfi a teremben. Azért találok ismerős arcokat az előző hónapról és pár barátságos arc felmerül a világ minden szegletéből, kit melyik workshop-on láttam utoljára?! Aztán elkezdtem törleszteni tartozásom a temérdek DVD rendelést illetően, lesz pár köröm a helyi ATM és a kassza közt, úgy tűnik:)

Este kíváncsian várom az órát, vajon hányan leszünk és Geeta tartja-e. Sokan vagyunk, de annyira nem vészes a helyzet, időben kell érkezni, így nekibátorodva már az első soból várom a fejleményeket. Geeta helyett a legnépszerűbb (persze férfi) oktató kezdi el az előkészületeket, aki szemtelenül fiatal és dinamikus, bár az óra nagyon de nagyon alap…úgyszólván szuper kezdő. Arra gyanakszom, ez midnen hónap elején egyfajta rítus, hogy Geeta pihen, amíg a frissen érkezettek magukhoz térnek, sokaknak akár 30-40 órába telik, míg ideérnek. Az első órák így elég kezdő szinten zajlanak, ami a repülés, utazás utáni fáradtsági szinthez van mérve. Nem sajnálom, a lassabb tempó lehetővé teszi a múlt havi munkára való fókuszálást, integrálást, beépítést. Állópózok. Ezen a héten állópózok, jövő héten előrehajlások, aztán hátrahajlások, végól pránájáma hét zárja a hónapot. Persze minden más is van, de ezek vannak fókuszban. Óra után egész nagy hangzavar késztet arra, hogy minél hamarabb elhagyjam a termet, ahogy régi ismerősök egymás nyakába borulnak. Én meg Kevin vállára, ahogy a riksa ügyesbajosan kikerülve a tankcsapdákat az úton ringatózva hazavisz.

Nov. 1.Kulturálódunk

Tegnap Halloween “potatoe wada party”-val ünnepeltük, igazi finomságok kerültek az asztalra, mint a névadó zöldséges táskácska burgonyával, Dhal-szerű szósszal, kókuszos rizzsel, kókuszcsátnival és megintcsak Mithas finomságokkal a kedvenc édességboltunkból. Isteni társaság sereglett össze, főleg amerikai és kanadai oktató- és sorstársak. Nagyon élvezem a nemzetközi közeget, ahogy mindig is, most is inspiratív, határokat lebontó, szemnyitogató. Egyikük családja Magyarországról szármaik, ezer éve járt nálunk, akkor is kétszer és nagyon tetszett neki a teljesen más világ…akkor ráadásul tényleg nagyon más volt – még nekünk is, így invitáltam, jöjjenek el ismét. Senior oktatóként még akár taníthatnának is nálunk:) A hosszú estét a riksák utáni kajtatás zárta, ahol a “special evening discount” a rendes ár háromszorosa, ha egyáltalán megáll valaki, hogy elvigyen. Na de végül csak hazaértünk.

Az édes álom és a változatlanul isteni ebéd után nyakunkba vettük a várost és ellátogattunk az elég hajmeresztő kanyarok után a Raja Dinkar Kelkar Múzeumba. Ez egy privát gyűjtemény, ami egy igen csinos kis rózsaszínű házban kapott otthont, ahol gyönyörű kontrasztként elképesztő famunkák díszítik az ablakokat, ajtókat. Egészen elbűvölő tárgyak foglalnak helyet a vitrinekben és a falakon, el voltunk képedve az elefántcsont kapukon, a krokodilbőr harci ruhán és a halpikkelyből készült mellényen, a gyönyörűen faragott és díszített tésztakészítő berendezéseken, lime tartályokon, az erotikus diótörőkön, stb. stb. Majd kiestünk az utcára és a közeli központi piac felé vettük utunkat, ami azért sem volt nehéz, mert a tömeggel leginkább csak sodródni lehetett. A piac tetővel ellátott építmény, ahol bent félhomály uralkodott, a már félig kiüresedett pultokon a zöldségek a hatalmas zsák gabonákon kívül a helyi munkások pihentek. A várható sokk elkerülendő megpróbáltuk szag alapján a henteseket kikerülve másfelé keresni érdekességeket, bár az szinte mindenütt a lábunk előtt hevert. Rezes portékák egy utcában, cukornáddal kezükben sétáló emberek szinte erdőt alkottak a közeli téren, majd textíliákkal övezve jutottunk el Laxmi utcára, ahol a tömeg és a termékek kavalkádja még jobban fokozódott. Előbb-utóbb az idegrendszernek elege van és nem tud befogadni több színt, szagot és látványt, így igyekeztünk egy riksát fogni és átkelni az amúgy rémesen szennyezett és egyáltalán nem impresszív folyón, aminek partját a szemétdombon átsétáló tehenek tarkították. Itt sem fogunk piknikezni, mosolyogtunk.

Okt. 30. Ami fix, az változik?!

Egészen emocionális időket élünk itt kint, Indiában. Tegnap sírva érkezett a mindenes hölgytündérünk, aki kitűnően főz (erre minden itt tartózkodó emlékszik), mos és takarít. A kórházban lévő közvetlen rokona (a diszkréció végett nem tudjuk, kije) tegnap meghalt. Már múlt héten haza akart menni meglátogatni a családját, de végül a pár nap szabadság helyett másnap mégis meglepett bennünket (és még azt a 3 másik háztartást, ahol a házban dolgozik), állítólag pénzszűke miatt, de mivel nem beszéljük a nyelvét és diszkréció is van a világon, pontosat nem tudtunk meg. Tegnap a kedves alattunk lakó hölgyemény segített tolmácsolni, így tudtuk meg a szomorú hírt és persze biztosítottuk arról, maradjon a családjával addig, ameddig szükségét érzi, mi feltaláljuk magunkat Púnában. Így is lett. Ő azonnal el, mi meg B-terveket készítettünk rögvest.

Ma reggel történelmi fordulatot vett a hazautazásom időpontja, mert aludtam egyet a döntésre, megálmodtam és reggel átfoglaltam a jegyemet nov. 29-re, ami kicsit korábbi, mint az eredeti dec. 16, de mivel Kevin itt akar maradni még gyakorolni Guruji születésnapjáig, én meg azért nem ragaszkodom Púnához még extra két hétig és kicsit haza is húz a szívem, no meg egyedül nőként utazgatni Indiában valahogy nincs kedvem, ezért aztán idejekorán hazairamodom. Szükségem is lesz egy kis időra otthon, egyedül, hogy megemésszem az eddigieket és még ki tudja, miket november végéig.

Aztán irány az Intézet, ahol kereskedelmi mennyiségű DVD-t és CD-t lehet kapni az Iyengar család tanításáról, képtelenség mindent felkapni, így ma volt az a nap, hogy átrágtam magam a katalóguskötegen és eldöntöttem, mi az, ami feltétlenül szükséges. Valóságos kincsek! És csak itt kaphatóak. Gondoltam, majd rendelek belőlük később otthonról, de az egész csak jövő márciusig működik, aztán lehet, hogy semmi nem lesz kapható… Az árat még nem tudom, addig még van 1-2 nyugodt éjszakám, azt hiszem:)

Közben az is kiderüt, most már végérvényesen, hogy Geeta júniustól visszavonul, így valóban történelmi és emocionális időket élünk át az Intézetben is, ahol a fix vátozik és az élet meg a haladó órák valahogy majd tovább mennek, de már sosem lesz olyan, mint eddig.

Ezek után ebéd egy helyi étteremben, ahol hajdanán, uszkve 15 éve, Kevin törzsvendég volt és ahol megbizonyosodhattuk egy másik asztaltársaság révén 1-2 “nyugati” jógaturista kényszerbeszélhetnékjéről…országot most inkább nem említek, de nagy és az óperenciás tengeren is túl van… ehhez képest kilépve a 6 sávos brutál közlekedés egész csendesnek tűnt…

Majd hazaérve láttuk, hogy a mi kis tündérünk mégiscsak itt járt, az ebéd az asztalon, mi meg tele gyomorral nézegettük és szagolgattuk a finomságokat, amik túltesznek minden éttermi koszton…alig várjuk a vacsorát:)

Közben meg azon morfondírozom, hogy sokszor olyan nehezen vesszük rá magunkat valamire, oly sokszor menekülnénk valamitől és a végén mégis nehéz szívvel távozunk, de vajon észrevesszük-e a mindennapi, felszínes öncivódásunk mögött a mozdulatlan csendet, a belső bizonyosságot, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell?!

Okt. 28. Geeta, Prashant és a Pránájáma

Nem tudom szavakkal kifejezni azt a hálát, amit az Iyengar család iránt érzek, mindannyiszor, amikor az Intézetbe lépek. Geeta délelőtti Női órája ismét fantasztikus volt, ma egyetlen ászanát végeztünk Pránájáma elkészítésként, ez pedig Supta Baddhakonászana volt. Előtte 30 percig a Patandzsáli invokációról volt szó és a kántálásról, hanosan illetve némán, ez mindenképp kiváltságos helyzet, hogy időt fordítunk olyasmire, amin általában nemtörődömséggel tovasiklunk. Az egész óra folytatta ezt a szisztemtikusságot, alaposan átbeszéltük a digitális pránájáma ujjpozícióját (ez megint legalább fél óra volt, gondolhatjátok a részletességet…), végül gyakoroltunk, elég alapvető pránájáma gyakorlatokat, de meg akart bizonyosodni arról, hogy mindenki (értsd legalább 100 ember a teremben) megértette, mit és hogyan. Feldobódva és belül csendesen irányultam az Intézet előtti fix kókuszos standhoz, ahol ismét áldozatul esett egy nagyobbacska gyümölcs lével és hússal. A kókuszhús akkora volt, hogy Kevinnel együtt alig bírtuk bekebelezni. Ráadásul a lének még annyi a hozzátett erőssége, hogy rendben tartja a gyomor elektrolit szintjét, ami különösen fontos olyan közegben, ahol a külföldi létben a gyomorpanaszok mint bárd lógnak az ember koponyája fölött. Hát ezen ne múljon:) A minap láttam képeket egy Iyengar jóga oktató facebook oldalán és a jó néhány évvel ezelőtti felvételen is ugyanez a helyi férfi árulta a portékáját.

Aztán az isteni ebéd után némi pihi és visszamentünk az Intézetbe, ahol bejelentkeztünk novemberre, megkaptuk az órarendet, ami változatlan lesz, az egyik adminisztráto szerint tömeg várható, a másik szerint viszont annyi a lemondás, hogy szerinte kevesen leszünk. Amolyan indiai egyetértés. Na ezért nem érdemes kérdezni:) Gyakoroltunk a teremben, aztán csatlakoztunk egy piciny csapathoz, akik Prashant igen mélyen szántó pránájáma tanításával kapcsolatban kérték idejét, hogy legyen lehetőség kérdezni. A piciny csapat egy angol senior oktatóból, egy amerikai tanítványból, Kevinből és belőlem állt. Prashant tüneméyes és az angol nyelvet bőven túlszárnyalóan magyarázott a légzésről, a pránáról, a legbelső énről, az ászanák és a pránájáma szerepéről a “nagy képet” illetően éles humorral és mérhetetlen emberséggel fűszerezve és az egy óra úgy elszállt, hogy észre sem vettük. Boldogan és feltölődve tártünk vissza a főhadiszállásra kivételesen egymást átkarolva – ami nem is meglepetést okozott a lakónegyedünkben, főleg, hogy mi vagyunk a egyedüli külföldiek – és tovább szőttük a terveket december első két hetére…de végső döntés még nem született, a napokban várható…

Okt. 27. Reggeli ébresztés és Barista, a KVcsoda

A mai írás a komoly és a komikus egyvelege lesz, mint amilyen India.

Reggel ismét gyakorolni mentünk az Intézetbe, ami elég csendes volt, többek között azért is vannak kevesen, mert sok a (nyugati) lemondás az új vírus miatt…

A kis csapat lelkesen vetette bele magát ki-ki mibe. Aztán utólag eszembe jutott, hogy milyen érdekes úgy gyakorolni, hogy Guruji bent gyakorol melletted, s bár nem nagyon nézelődik, de azért néha elfordítja a fejét és körülnéz, mi zajlik rajta kívül. Néha magához rendeli unokáját, Abhijatát és elkezdi oktatni, néhányan köréjük sereglenek, a többiek meg folytatják szekvenciájukat. Aztán megérkezik Geeta is, aki a tanári pódiumon foglal helyet és leül Upavista Konasana-ba (terpeszülés) úgy kb. fél órára és közben nézelődik, ki mit és főleg, hogyan csinál a terem különböző sarkaiban. Nincs menekvés. De talán mindannyiunknak ébresztő a tudat és a jelenlét, próbára teszi az éberségünket és az alázatunkat.

A kávé sztori

Ma délután úgy döntöttünk, felülünk egy kalandra, azaz beesszük magunkat a város belseje felé található, nyugati stílusú kávézóba. A riksa némi tekergés-kavarás után (ez kizárólag az egyirányú utcák miatt van) kidobott minket a megfelelő sarkon, s mivel Kevin ismerte már a helyet korábbi látogatásaiból, biztosra mentünk. A hely tényleg az amerikai típusú, “a pultnál rendelek ismerős kotyvasztású kávécsodákat” helyiség légkondival, nyugati zenével és TV-vel a falon (amin annyira ugrál a kép, hogy csak gyors szempillantás alatt tudom elolvasni a helyi hírhálózat aktuális “breaking news” főcímét, miszerint elraboltak egy vonatvezetőt valahol Indiában és megkérték az utasokat, hogy szálljanak le. Megrendeltük a dupla eszpresszót és az olasz Latte-ét bögrében (ami itt nagy szó, még ki is volt írva) és egy banános muffint (alacsony zsírtartalmút), ha már lúd, tömjük degeszre alapon. Aztán megérkezett, az eszpresszó gyorsan legurult, az én lattém sok cukorral is kesernyés maradt, de első indiai kávém nem maradhat parlagon, úgyhogy legyűrtem a forrón gőzölgő, frissen mikrózott fura-ízű máffinnal. Hogy lesz ebből pránájáma két óra múlva…???!!! Aztán ki is fizettük, megnéztük a számlát és furán több volt rajta, mint a faliújságon. Kevin – csak az érdeklődés kedvéért – megkérdezte, miből adódik az eltérés. Mire ők rávilágítottak, hogy kétféle árlista létezik a faliújságon azonos termékekkel és teljesen más árral, az eszpresszó az olcsóbb listáról van, a latte meg a drágábbról. “Hogyhogy?” hangzott az izgatott amerikai kérdés. “Mivel más kávészemekből készült”. “Öhöm…” képedtünk el a válasz hallatán és kaptunk vissza 30 rúpiát (ami a latte árának közel 80%-a volt).

Ide kapcsolódik még egy helyes sztori. A városban nem találtunk hagyományos kávéfőzőt, igen, a kotyogósat, de másmilyet sem. Kevin gondolta, megkérdezi törzshelyén, állítólag (a website szerint) árulnak ilyesmit. A “coffemaker” szóra összesereglett az összes eladó, rövid tanácskozás után megszületett a válasz: “next week Sir”. OK, eljött a következő hét, Kevin ismét próbálkozott, Diwali (helyi új év) előtt egy nappal csak érkezett friss áru. “So?” “Oh, Sir, yes, next year Sir”. Szóval a jövő hétből egy csapásra jövő év lett. Aztán már csak azt nem tudtuk, melyik kalendárium szerinti új év. Mai látogatásunk nem hagyott kétséget, csak a Gergely naptár maradt a tarsolyunkban, de addig mi már boldogan szürcsöljük a frissen őrölt kávét Budapesten.

Még egy vicces dolog: keresgéltem a neten és rábukkantam egy cégre, aminek a honlapján a következő termékek és szolgáltatások szerepelnek:

gerendák, vegyesbolt, esküvői képeslapok

Az indiai bizniszlehetőségek és termékkapcsolások tárháza kifogyhatatlan! Ja, és a recesszió sem ütötte ki alóluk a talajt úgy, mint innen nyugatra. Érdemes elgondolkozni rajta…

Okt. 26. Zaj és csend, avagy az első Pránájáma óra Geetával és egy meglepő konklúzóval

Gondolván, hogy most már ne menjen ki a bugi a lábamból, ma beneveztem a híres rockbanda, a U2 You Tube-os live koncertjére, nehogy szétterjedjen a csend belül olyan hirtelen a tegnapi ricsaj után. Fura volt látni, hogy a régi kedvenc, na meg hogy ír, na meg hogy utoljára Dublinban láttam őket, és persze a dublini 3 év milyen messzinek tűnik…főleg Indiából:) Aztán inkább gyakoroltam egyet az Intézetben, a 2,5 óra úgy eltelt, mintha 5 perc lett volna, úgy kellett párunkat kitessékelni délben, hogy záróra. Ebéd, pihi, internet, pihi, aztán Geeta fantasztikus pránájáma órája zárta a napot, egy óra ászana felkészítő, egy óra pránájáma ülve, fekve. Szenzációsan tanítja, minden részletnek értelme van és úgy tűnik, kénytelen leszek beszerezni a korábbi pránájáma órái hangfelvételét. Pár éve nekirugaszkodott a család és elkezdték felvenni az órákat, részbe csak hanganyagként, részben vizuális társítással, amiket meg lehet vásárolni. Ezeket csak itt árulják, illetve úgy tudom, postáznak is, elképesztő mennyiségű anyag gyűlt össze az évek során. Persze mindegyiket jó lenne beszerezni, de anyagi képtelenség, úgyhogy fájó szívvel kell kiválasztanom, melyik (lehet) a legkedvesebb így, ismeretlenül… Van Guruji tanításáról is pár DVD, jóga bemutatók, nagy rendezvények, van mindenféle, csak győzze a “plasztik mani”.

Itthon végre megint csend van, csak a szúnyogok zümmögését lehet hallani…egy ideig…hiába a szúnyogháló és a szúnyogriasztó, közvetlenül mellette halálos nyugalommal tesped szúró-szívó szerszámával harcra készen az otthonról is jól ismert vérszívó.

Jaj, még arról akartam írni, csak hogy erőt öntsek az esetleg csüggedőkbe, hogy a kintiek (mármint indiaiak), akiket hetente többször is látunk órán, rendesen kapják az osztást a családtól, ugyanis az általános gyakorlás a haladó órákon amolyan enyhe kettes szinten van. Aki ügyes, az már saját órát tanít  az intézet első emeletén, ahol a kezdő órák zajlanak. Nagyon furcsa, hogy azok, akik ide járnak évek óta és lehetőségük van annyit tanulni, amennyit csak akarnak, messze nem olyan szorgalmasak, figyelmesek, mint a nyugatiak, akik 8 év tapasztalat után 3 évig várnak egy helyre. Na és persze addig is szorgalmasan járnak órára és otthon is előveszik a matracot. Úgyhogy hajrá, semmiről sem vagytok lemaradva, csak rajtatok múlik:)

Okt. 25. Szokványos vasárnap…???

Na végre egy lusta vasárnap reggel, sok alvással, alig bírtam magam kivonszolni a konyháig, jól esett egy kis lazítás. Aztán nekiindultunk, hogy átkeljünk a folyó túloldalára. Nem mintha túl sok izgalmas lenne ebben a városban, de van egy német pékség, pontosabban A német pékség. Nem nagyon tudtam, mit várjak tőle, nincs túl sok info fent a neten, annyit tudtam. A pékség annyiból mindenképpen látványosság és igen forgalmas vasárnaponként, mert ez az egyike azon helyeknek, ahol rendes kenyeret lehet kapni. Na meg sütiket, amik máshol nincsenek. Úgyhogy ettünk veggie burgert, omlettet, finom gyümölcsleveket és persze sütiket is, úgyhogy rendesen kirúgtunk a hámból:)

Aztán elsétáltunk az Osho Asramig, amiről leginkább csak hallomásból van tudomásom. Elég nagy kérdőjeles hely a központ, állítólag gyönyörű, bár nem tudtuk meglátogatni, mert a vezetett túra 2-kor tele volt, amire előző nap lehet jelentkezni, de csak személyesen. Na ennyit nem ért az egész, úgyhogy csak kívülről láttuk a bordó ruhát viselő bentlakók jövését-menését. Rengeteg a német és a japán, bár mi leginkább indiaiakat láttunk. Annyit tudok még róla, hogy HIV teszten kell átesni, ha valaki részt akar venni a programokon, tanítanak mindenféle nevetés meg sírás meditációt és állítólag elég szabad a szex…ezért a teszt. Bár nem igazán értem, mert a bentlakók mágiscsak kintlakók, ugyanis az Asramban csak a meditációkat tartják, mindenkinek máshol van szállása. Na ezekkel az emberekkel, meg egyéb nyugatiakkal van tele a német pékség is és a minap olvastam egy indiai Blogon, hogy igazi színhelye a “hogyan-csípjünk-fel-nyugati-cicát” indiai aktusnak. Szerencsére én Kevinnel és egy német barátunkkal voltam, ami kellőképp távol tartotta a HMCS-kat.

Ja, Osho-ról még az a sztori, hogy elment Amerikába, hogy Asramot nyisson, de a helyi rendőrségnek nem nagyon tetszett az ötlet, állítólag több fegyvert találtak a helyszínen, mint a saját raktárukban…Úgyhogy kiebrudalták az Államokból, ekkor tért vissza Indiába.

Aztán a hőségre való tekintettel elhagytuk minden tervünket és hazajöttünk, ahol délután 4 óra ismét üvölt a zene, a héten most már másodszor, most lassan (sajnos elég lassan) este 10 van és még mindig szól a házakat is berezonáló indiai zaj. Ennyit a pihenőnapról. Ma mégiscsak hazamennék. De ez minden nap változik. Beszélgettem németekkel, angolokkal, kanadaiakkal és ezzel mindenki így van. Legalább nem érzem magam egyedül a kétségeimmel…

Remélem, szorgalmasan gyakoroltok és jártok órára és élvezitek csendes Budapestet, lassan szövögetjük a terveket decemberre, illetve melyik óra milyen szintű marad/legyen majd januártól, lehet, hogy lesz egy-két “upgrade”, ez leginkább majd rajtatok fog múlni:)

Okt. 23. Újra béke

A belső viharfelhők újra teret engedtek a napsütésnek és a békének a púnai rezidenciánkon, Geetaji szenzációs tanítása, a sok hátrahajlás és mellkasnyitás új erővel töltött el és azon tűnődöm, micsoda áldás és mekkora ajándék az, hogy a jóga elérhetővé vált számunkra és semmi más dolgunk nincs, csak gyakorolni, megfigyelni, felfedezni, tanúvá válni a saját életünkben. És ez csak rajtunk múlik. Come rain or come shine (=akár esik, akár fúj).

Okt. 22. Vissza a városba

Ismét Pune, azaz Poona, avagy Púna. A természet után a riksák és egyéb kétüteműk hazája. Üldögélek a számítógép előtt, egyszercsak a nagy idillben óriási sírás-rívás-nyivákolásra leszek figyelmes. Kinézek az ablakon (már amennyire a kosz engedi) és azt látom, hogy egy nagy kertre, vagy lehet, hogy valamilyen fél-mezőgazdasági területre néz az apartman. De semmi különlegeset nem látok. A zaj egyre nő, kutyákat vélek felfedezni meg egy nemkutya hangot test nélkül. Aztán előbukkan a fekete malacformájú négylábú, nyomában a környék könyörtelen és számtalan kóbor ebje. Aztán elcsendesednek a szomszédok, én meg visszaülök a gép elé. Púnai vadélet.

Este van. Akár pihenni is lehetne, főleg egy pránájáma óra után. Ám ritkán itthon lévő szomszédaink lakásának ajtaja tárva-nyitva, az egyetemista korú fiú a méretes plazma TV előtt ül közvetlenül és teljes hangerővel  nézi a legújabb reklámokat. Sikerül lehalkíttatni, így megint visszaülök a gép elé, mire egy közeli szabadtéri színpadon tekerik fel a hangerőt – ez hetente előfordul, úgy 11 felé csendesednek el megint a basszus házakat berezonáló hullámhosszai. Ez még két óra…Közben a szemben lévő házban csavarják fel a hangerőt, hogy együtt élvezhessük a legfrissebb Bollywood-i film főcím slágerét. Majd egyre-másra az elmúlt indiai új évről megmaradt petárdákat dobálják ki az utcákra a fiatalok nagy élvezettel. Mintha háború lenne csattognak a zajkeltő, idegrendszert próbára tevő csattogtatni valók.

Én meg visszaülök a gép elé és azon tűnődöm, vajon mikor lesz elegem annyira, hogy felhívjam a British Airways nagy nehezen előkotort call centerének számát (ha már egy hete nem válaszolnak az emailemre) és átbúkoljam a jegyemet valami közeli novemberi időpontra…És eszembe jut India nemzetközi turisztikai kampánya: “Incredible India!” Hihetetlen…

Okt. 16-20. KARE

Óriási fellélegzés volt, mikor elhagytuk a várost. A sűrű közlekedés némileg csökkent, aztán hirtelen monstre épületek tűntek fel, amolyan óbudai lakótelep szindrómaként, csak némileg modernebb kivitelben, mint kiderült, a város középosztálya mind a mai napig az IT iparnak köszönheti létét, ez az egész negyed ebből nőtt ki az utóbbi 4-5 év alatt. Próbáltuk megtudni, vajon hányan lakják a várost, de úgy, ahogy nincs pontos térkép Indiáról (konkrétan utcák hiányoznak, vagy annak nevei, meg minden más), úgy statisztika sincs. Aztán a házak is eltűnnek és az út amolyan főút formáját ölti fel, két sávval, elválasztó vonallal és minden szabályt ignoráló sofőrökkel. Néha lelassítunk, mert az út hirtelen földúttá “fejlődik”, ahogy egy kis falun halad át, ahol a világ összes színe felbukkan éles kontrasztként az út monoton mivoltjával szemben, majd ismét tovalendülünk elképedve, hogy mindenütt építkezés, bambuszbotokból összetákolt állványzattal akár 20 emelet magasságában is (!). Az út egyre inkább kátyussá válik és az átlagos sebességünk alig haladja meg az úton kószáló tehenek és bivalyok cammogását. Végül elénk tárul Mulshi tó, Mumbai természetes víztározója, aminek partja még szűz és érintetlen, még ha a földet már rég el is adták. Fent a hegyoldalban pedig a központ, ahol a kövektező 4 napot fogjuk eltölteni.

Érkezésnél volt eligazítás és rögtön orvosi konzultáció, amivel megállapították a testtípusunkat, kb. 10-en voltunk az Intézetből és 99%-unk Pita-Vata keverék. Mivel mindannyian a “regeneráló” csomagot választottuk, az első kezelés rögtön el is kezdődött. aztán megkerestük a kis házikónkat a fák, madarak és meseszép pillangók repkedése között.

A napi program a következő volt:

630 tea a szobában

7-9 jógagyakorlás (a központ Iyengar jóga termében)

915 reggeli

10-től kezelések (teljes ájurvédikus olajos testmasszázs, olaj homlokra való csepegtetéssel)

13 ebéd

14 kis kezelések (reflexológia, egyéb testrészspecifikus kezelések)

15-1630 regeneráló jóga

1630 snack, aztán kisebb kezelések folytatása, szbadidő)

1930 vacsora

korai lefekvés a környezet és a méyen dolgozó kezelések hatására, és mindenütt csend, csend, csend…….

Masszázs közben felvillant egy kép, ahogy az olaj jobbról balra, balról jobbra folyt a homlokomon, éreztem, mintha az olaj belemosná az agyamat a Mulshi tóba, ami cseppről cseppre lassan beleoldódik a hatalmas óceánba és feloldódik teljesen. És most már bent is csak csend, csend, csend……..

Okt. 15. Patanjali Jayanti és Diwali

Ma van Patanjali ünnepe, aminek alkalmából este az Intézetben egy ünnepi megemlékezésre voltunk invitálva. Lassan mindenki helyet foglalt, külföldiek, helyiek, nagy tiszteletnek örvendő oktatók Mumbaiból és persze az Iyengar család. A bevezető után Guruji kapta meg a szót, aki egy röpke bő órás beszédet tartott a Sadhana Pada-ról, ami végül Patanjali jógaszútráinak egészét felkarolta. Ezt követte ennek a második lábnak (azaz könyvnek) a recitálása (már aki tudta kívülről), majd Patanjali 108 nevének kántálása következett, utána pedig tiszteletet lehetett adni Gurujinak, aki a háza bejáratánál foglalt helyet, de a sok közös fotóból is megárt a sok, lassan eloldalgott mindenki. A fotókat jövő héten felrakom, az okát lásd alább.

Holnap kezdődik a Diwali, az indiai Új Esztendő, aminek eredményeképp a helyi ingatlanok úgy néznek ki, mint karácsonykor a középosztálybeli amerikai házak – tele fénnyel, színes, villogó akármikkel, rengeteg de rengeteg petárdával és mindennel, ami színes, fényes és nagyot szól. És 4 napig tart.

Ennek örömére mi holnap reggel kimenekülünk a városból és elvonulunk a KARE ájurvéda klinikára egy gyönyörű tó mellé.

Addig is íme néhány link, az első a helyi édességbolthoz, a Mithas-hoz vezet, mert Diwalira édességetillik egymásnak ajándékozni, úgyhogy Happy Diwali!

Aztán egy másik link Peruba vezet, mert bár nem India, de indiánok (is) lakják és személy szerint az egyik kedvenc helyem a világon, hátha valakit arra vet a sors:)

Okt. 14. Prashant

Fantasztikus óra volt a tegnap esti Prashanttal, két óra kemény hátrahajlás szünet és kegyelem nélkül. A test, az elme és a légzés egysége. A gyakorlásról. Mit jelent számodra a jóga?! Ha tanár vagy, ne azt kérdezd tanítványaidtól, hogy érezték magukat az óra után, hanem hogy mit tanultál? Ha tanítvány vagy, ne csak megszokásból járj órára, hanem kérdezd magadtól, számodra mit jelent? Mit tanultál? A világ tele van ambiciózus “tanár akarok lennikkel” valódi gyakorlásra és a tanulásra való áhitat nélkül. De miről szól a jóga?! Ki akar valójában tanulni?! Megkérdezed?!

Okt. 12. Guruji

Először is nagyon köszönöm a kedves sorokat, amiket küldtetek és bizony nem lankad az írásra való kedvem (sem), sőt, az események tényleg egyszerűen vezetik a tollamat…mármint a billentyűket. Azért az internet – bármennyire is utáljuk néha – de felettébb érdekes találmány, számomra még mindig a hihetetlen kategóriába tartozik.

Képzeljétek, ma délelőtt bementünk az Intézetbe gyakorolni, ahol Guruji ismét velünk együtt tette ugyanezt, közben néha (elég gyakran) tanította unokáját, Abijatát, aki még szemtelenül csak a húszas éveiben jár és különös figyelmet kap a család nagyjaitól. Olyannyira, hogy Geeta idei három nagy utazása alkalmával elkísérte és néha átvette a szót (Köln és London májusban, Sidney szeptemberben – mindhárom helyszínen 1-1 hetes konferenciát oktatott 400-800 résztvevővel).

Ezután egy kedves német barátunkkal közösen fedeztük fel a mai ebéd ízeit, majd felkapva könyveinket ismét az Intézet felé vettük az irányt, Gurujival volt találkozónk. Először is átnyújtottuk a frissen megjelent Jóga, a holisztikus egészséghez vezető út első magyar példányát, amibe Kevin írt angolul néhány kedves sort a magyar jógagyakorlók nevében. Guruji nagy örömmel vette kezébe a kötetet és rögtön hozzá is tette, hogy hallotta, milyen lelkesek a magyarok és tudja, hogy mi komolyan vesszük a dolgot és valóban érdeklődünk a jóga mélyebb rétegei iránt. Hozzátettem, hogy valahogy közel érezzük magunkat kelethez, amire elmosolyodott és indiai módra bólogatott teljes egyetértéssel. Aztán 1-2 szakmai dologról esett szó, majd arra a kérdésünkre, hogy mit üzen haza mindnyájunknak, azt mondta “gyakoroljatok, gyakroljatok és haladjatok előre, de ne akarjatok sietni” .

Íme az üzenetünk:

“Kedves Guruji!
Őszinte megtiszteltetés, hogy ma az asztalodhoz hozhatjuk az újonnan megjelent Jóga az egészséghez vezető út című könyv magyar változatát. A könyv kétség kívül felébreszti, inspirálja és vezeti majd a számtalan aspiránst és jógagyakorlót az elkövetkezendő évek során Európa közepén. Munkád tisztaságát és érettségét hozza el  egy új és fejlődő közösség tagjai számára Budapesten és azon is túl. Szerény nagyköveteik vagyunk ma, hogy kifejezzük szeretetüket és hálájukat Neked, a Jóga új megvilágítása nem múló ragyogásának.”

Teljesen felvillanyozva Guruji megközelíthetőségétől, természetességétől és bölcsességétől rendkívül jó órán vettünk részt, melyet Geeta gyengélkedése miatt Abijata tartott. Hát a kora ellenére levett a lábunkról, ma fejjel lefelé órát tartott bemelegítéssel, kézenánállással, abban való balanszírozással, alkartámyasszal, 20 perces fejenállással (jó, jó, két részletben) és vagy 30 perces válltámasz-ekepóz variácós befejezéssel…közben meg hátrahajlások, úgyhogy mindenki nyitott mellkassal szállt haza fejjel lefelé:)

Okt. 10. Apró történetek a hétköznapokból

Tegnap Geeta jó formában volt, úgyhogy már az első 10 percben sikerült megizzasztania azt a kb. 80 főt, aki a teremben tartózkodott. Még a nézelődők és izzadtak…fejben belülről. Brilliáns tanítás, kemény munka, éles megjegyzések a gyakorlás lényegéről, “velencei tükör”-szerű élmény, mintha a vesédbe látna. És minden szónak értelme van, minden célba talál, elbújni – magad elől – felesleges erőlködés.

Ma reggel egy fiatal titán oktatott, pontosabban mégiscsak Guruji volt az, aki a terem hátuljában gyakorolt és minden egyes ászanánál magához hívatta az ifjú titánt, aztán rajta keresztül mi is megtudtuk a mester meglátásait. Leírhatatlan a terem rezgése, amikor tudod, hogy ott van a teremben, még ha esetleg nem is látod.

Kicsit gondban vagyok, milyen szekvenciát rakjak fel a netre, mert a munka zöme elég…magasröptű…hogy úgy mondjam, de valamit kitalálok.

Arra gondoltam, leírok pár furcsaságot, amiket az első két hétben tapasztaltam, amolyan rövid sztoriként hétvégére:

Ablakok

Hát az ablakokon erős rács van, mindenütt, még a 4. és 5. emeleten is. Elvileg védelmi célokból. Bár nem tudom, ki tud olyan magasra ugrani:) Az ablakok többnyire oldalra csúsztatva nyílnak ki, vagy felfelé-lefelé, vagy kifelé. Ebből adódóan az ablakok külső felszínét ugyebár nem lehet tisztítani…vagy a nyílásszög, vagy az igen közeli rács miatt. A kosz elképzelhető. Aztán rájöttem, hogy az ablakokat itt amúgy sem arra használják, hogy kilássanak, inkább arra, hogy ne lássanak be.

Váltópénz

Az országban egyszerűen nincs váltópénz. Tehát ha elmész vásárolni vagy fogadsz egy riksát, akkor vagy pont van annyi pénz nálad, vagy többnyire nincs. Ha nincs, akkor vagy vársz hosszú percekig, amíg valahogy megoldják a helyzetet, vagy többet hagysz ott, mert eleged lesz egy idő után. Ez igaz még a nagyobb ABC-kre is. Egy helyi szerint bőven van apró mindenütt, csak lusták számolgatni és visszaadni…

Bolt

Hát ez egy másik élmény. Minden apró munkafolyamatra van legalább 1, de sokszor több ember.  MOndjuk mindenki nagyon készséges, ez tény. A boltba csak akkor tudsz bemenni, ha átnézeted a táskádat és leginkább kint hagyod egy biztonsági őrnél az utcai polcon (amolyan szokványos bútordarab, csak az utcán áll).  ÉRdemes kivenni az értékeket. Bemész, kassza, ahol túlesel a nincs váltópénz esetén, megpróbálod kikerülni a nylon zacskók felhalmozását, illetve van, ahol a zacskókat zárópecséttel látják el, a számlát mindig át kell nézetni az ajtóban álló biztonsági őrrel, aki lepecsételi, majd átveheted a táskádat és távozhatsz. Huh…

Liftek

A lifteken dupla rács van, az egyik a liftben, a másik az emeleten ajtó helyett. Nos, amíg nem zárod be mindkettőt, addig az ezer évvel ezelőtti Lambada műdal torzított variációja üvölt a füledbe. Érdemes gyorsnak lenni:)

WC

Ilyen intézményből kétféle létezik, az angol illetve a pottyantós. Tradicionálisan nincs WC papír és a boltokban sem tornyosul, bár lehet kapni. Ami van, az egy minizuhany az altest megtisztítására, tehát van a víz és szigorúan a bal kezed, mert a jobbal eszel. Szárítkozáshoz vagy semmi vagy eszedbe jut, hogy a WC papír multifunkcionális eszköz, ami errea  célra is kitűnő.

Étkezés

Ebben azt hiszem, nagyon nagy szerencsénk van, mert hogy a högy, aki minden nap jár hozzánk, kitűnően főz. Az utcai árusoktól megvásárolt zöldségest és gyümölcsöt beáztatjuk potassium-ba órákon át, ami kitűnő fertőtlenítő, eddig a kiwi nézett ki a legfurcsábban utána, mintha hajfestésen esett volna át:) Aztán kerülnek bele a hozzávalók a finomabbnál finomabb indiai étkekbe. Van rengeteg termés, ami nálunk is honos, de vannak egészen fura külsejű kreálmányok, éljen a kísérletező kedv! A csapvíz szigorúan tilos, viszont van egy UV szűrő berendezés, ami állítólag kitűnő eredménnyel tisztítja a vizet, mi ezt próbáltuk még felforralni és éehűteni, de gyanús tetemek maradtak a lábos alján, úgyhogy egyelőre maradunk a palackozott ivóvíznél…még mindig biztonságosabb, mint egy jó kis gyomorfertőzés.

Mindenkinek jó hétvégét!

Okt. 6-7. Az Iyengar család

India az ellentétek országa. Nem csak a jól ismert szegénység-gazdagság motívum mentén, hanem minden értelemben. Az állítólagos száraz és forró október igazi őszi monszunná változott – a helyiek nagy örömére, mert az augusztusi monszun majdhogynem elmaradt idén, így viszont a derült napsütésből hirtelen akkora zuhé keveredik, hogy leginkább csónakkal lehet(ne) közlekedni az utcánkban. Az előrejelzés szerint ez még egész héten így lesz, így marad a kerítésen való átugrálás és egyéb manőver, hogy megússzuk szárazon. Bár egy fokon túl úgyis minden mindegy, csak hazaérjünk.

A tegnap esti életem első Prashant órája meghatározó élmény volt. Teljesen másképp tanít, mint Guruji vagy Geeta. Rengeteg a filozofikus aspektus (bár ez spec. mindegyikükre igaz), meglehetősen sokáig tartjuk ki asz ászanákat és számtalanszor ismételjük. Tegnap különböző ülő és álló csavarásokkal dolgoztunk és a test-elme-légzés tengelyen fedeztük fel, hogy mi történik, ha megváltoztatom a hangsúlyt az “Én Csinálom az Ászanát” mondat három komponensén. És mi történik, ha hagyom, hogy az ászana számomra, velem, bennem történjen? Hogy változik a test, ez elme és a légzés? Az a tanítvány, akiket a fentiek rabul ejtenek  – mondta. Különben csak azért járunk órára, mert unatkozunk és nincs jobb dolgunk?! Fantasztikus volt…

Ma reggel Geeta Iyengar nyitott, pontosabban egy helyettesítő oktató. Pontosabban az a hirtelen meglepetés, hogy a terembe sietve meglepve láttam Gurujit (aki immáron visszatért Bangalorból) a hátrahajló padon gyakorolni szinte észrevétlenül.  Ma teltház volt és 15 perccel az óra kezdése előtt már csak a hátsó sorokban volt hely, így én is ide kényszerültem…Gurujitól egy karnyújtásnyira. Hát izgalmas volt, nem mondom. Főleg, amikor az óra kezdésekor átvette a szót pár pillanatra – szerintem a többség ekkora vette észre, hogy a teremben van. Aztán jött Geeta és egy fergeteges órát tartott a bőr szerepéről, irányáról az álló ászanákon. Tegnapi konzultáció után ma elég sok igazítást kaptam – főleg medence pozícióját illetően, ami főleg nőknél létfontosságú, hiszen ennek a területnek a szerkezete teszi lehetővé az alhasi szervek egészségét.

Ja, tegnap délután asszisztáltam a terápiás órán – leginkább csak szemlélődtem, de volt lehetőség tényleges asszisztálásra is, Geeta felügyelte az egész két órás programot és számtalan itteni oktató, szinte minden delikvensre jutott valaki, aki felügyelt, igazított.Most kezdem érezni igazán az Intézet igazi rezonanciáját, amit teljes mértékben a kísérletezés és a tanulni illetve tanítani vágyás hatja át. Rendkívül izgalmas. Lehet, hogy hamarosan mégis visszajövünk Indiába?!

Okt. 5. Geeta Iyengar és az órarendünk

Ma volt ez első óránk Geeta Iyengarral. Bár úgy tudjuk, nincs valami jól, egész nap mentek a találgatások, ő fog-e tanítani vagy megint helyettesítik. Végül megjelent, jó kedvvel, humorral és persze óriási szigorral, mint mindig. De ha ott vagy a teremben előtte és látod rajta az elhivatottságot, akkor teljesen érthető a szigor, hiszen a tanítás nem szolgáltatás. Nem akar a tanítványok kedvére tenni, hanem a legjobbat akarja kihozni belőlük. Az óra pont ilyen volt. Arról szólt, hogyan kell NEKED gyakorolni ezer meg ezer instrukció után. Hogy ne várd meg a következőt, hanem kutass, keress, igazíts, figyelj. A gyakorlás a TIÉD. Az instrukció ehhez csak egy útmutató, de a munkát NEKED kell végezned. Sokat beszélt az agyról, ha a test mozog, az agy nem pihen (pl. repülőn, vonaton, stb.). De egy ászanában is, ha megmozdul a test, az agyat passzívan kell tartanod. Minden ászanának van egy bizonyos Savászana (hulla póz) tulajdonsága. Ezért fontos a fej pozíciója is. Az ember leginkább az arcával (és az elülső aggyal) azonosítja önmagát és fél a hátsó testfelszíntől, mert az a külső szemnek láthatatlan. De merned kell hátrébb engedni a fejet, hogy az agy csendben maradjon.

Egyébként az órarendünk úgy néz ki, hogy

hétfőn délelőtt van szabad gyakorlás, 6-8ig óra Geetával

kedd: de szabad gyaki, 6-8 Prashant Iyengar

szerda 930-1130 női óra Geetával, du gyaki

csüt 7-9 Kevin Prashanttal, du pránájáma

péntek de gyaki, 6-8 Geeta

szombat 7-9 Kevin Prashanttal, 930-1130 női óra Geetával, du gyaki

vas zárva

Ezen felül H-P minden du van terápiás óra, amin lehet asszisztálni (min Junior 1 képesítéssel) illetve minden órát meg is lehet figyelni, ez az idei évtől kezdve extra költséggel jár. Van egy könyvtár, meg mindenféle könyv és CD, amiket meg lehet vásárolni indiai árfekvésben, bőven el elhet tölteni az időt hasznosan, sok-sok tanulással.

Az Intézet egyébként szokatlanul csendes, van még bőven hely az órákon, aminek mi nagyon örülünk, de mindenki csodálkozik, hogy mi lehet az oka, van, aki a városban tomboló új vírust okolják, van, aki szerint a gazdasági helyzet hátráltatja az utazásokat, ki tudja…az órán persze vannak helyiek is, olyanok, akiket Kevin még 15-20 évvel ezelőttről ismer és mindenki nagyon kedves és segítőkész.

Okt. 2-3. Intézet

Az órák nagyon inspirálóak, nem győzöm magamba szívni az egésznek a hangulatát. Ráadásul ma egyedül mentem órára – women’s class – ami azt jelentette, hogy fognom kellett egy auto-riksát, aki aztán 10 perc alatt elvitt az intézetbe. Ez a távolság gyalog 40 perc lenne…s bár lehetne az intézethez közel is megszállni, itt viszont cserébe jó(bb) a levegő, van internet, mobiltelefon (bár nem tudom, kit hívnánk fel…egyelőre…), bejárónő, aki minden nap készít ebédet, ami általában kitart vacsoráig is, mos és takarít és nagyon helyes! Lassan épp ideje lesz megtanulni 1-2 helyi kifejezést, bár az angollal és a végtagok meghatározott mozgatásával gond nélkül lehet kommunikálni. Még nem találkoztam az Iyengar család egyetlen tagjával sem, Geeta 1 hét szabadságon van (nem tudom, ez volt-e vagy majd csak a következő lesz), Kevin volt már Prashantnál ma reggel és nagyon szerette. A társaság egész együttműködő, még nem láttam olyat, mint a hirhedt “szerezz magadnak egy jógaterem-partnert, aki vigyáz a cuccaidra, amíg hozol más eszközt magatoknak”, sőt, segítünk egymásnak, ami úgy tűnik, mindenképp pozitív változás. Lassan kitapasztalom, a terem mely sarkának mi az előnye-hátránya, mi merre van és még a WC-sem annyira szörnyű így sokadszorra (na jó, azért messze van a megszokott sztenderdtől, bár szisztematikusan trenírozom magam az elfogadáson…

Arra gondoltam, nyitok egy új oldalt és oda rakom fel a szekvenciákat, mondjuk heti 1-et. Jó gyakorlást:)

Okt. 1. Intézet

Ma volt az első óránk, Pránájáma, külön csoport azoknak, akik először járnak az intézetben, külön már tapasztaltaknak. Az Intézet varázslatos, van egyfajta rezgése, még akkor is, ha az egész Iyengar család egyetlen tagja sincs ott, mint ma, mindenki esküvőre ment. A falon Guruji elismerései a világ különböző intézetétől, diplomák, képesek Krishnamacharyáról, Gurujiról, néhai feleségéről, könyvek, CD-k, stb. Órákat el lehet tölteni a nézelődéssel, holott a hely nem túl nagy.

Ami elég csalódás, hogy nincs öltöző (!), csak egy WC (egyik angol, másik guggolós) és a tisztaság…hm…hát erről most inkább nem szólnék, vagy jót, vagy semmit. Inkább semmit.

Szept. 30. szerda Poona

Ma van Kevin születésnapja! Mi meg Punában…hát erről mesélnem kell.

Ma bemerészkedtünk a városba az Intézetig, az út…hát meredek. A riksás 10 perc alatt elvitt a brutális forgalom ellenére, nagyon durva a helyzet, mintha Budapest összes körútját és sugárútját egymás mellé/alá/fölé raknánk. Na az ehhez járó kosszal és bűzzel, az egyetlen túlélést az arcodhoz szorított kendő jelenti, amivel ugyan alig kapsz levegőt, de jobb is.

Az Intézet nagyon fura úgy, hogy már ezerszer láttam képen meg filmen, regisztráltunk, megkaptuk az órarendet, nagyjából együtt fogunk járni órára, de lesz heti kétszer női óra illetve heti egy Pránájáma csütörtökönként, ezzel kezdünk holnap. Belestünk a terembe is, ahol épp női program ment. Aztán eljutottunk egy helyi internet cáfé-ba, mert az itthoni csak most kezdett el működni, hát…mondjuk azt, hogy jó, hogy volt internet, a körítést inkább nem firtatnám. Találkoztunk ismerősökkel is, bízom benne, hogy ha elindul a program, mégiscsak lesz egyfajta tempó és a tanulás elviselhetővé teszi a körülményeket. Ja, az intézet mellett van egy shopping plaza és bár szégyen ide vagy oda, de jó volt egy kicsit “otthon” érezni magam az ismerős termékek között, be is tuszkoltam pár dolgot a szatyorba, ami nem indiai fűszerezésű (pl. penne tészta, gyümölcslé, sima zöld tea, kekszek, stb.), hogy legyen egy kis csend néha a gyomromban…ami mára már egész jó lett.

Szept 28-29. utolsó napook Mumbaiban

Először is az utolsó napunkon elvittek barátaink egy mesés kézműves kiállításra, ami évente egyszer kerül megrendezésre és az ország méreteihez képest rendkívül pici volt (mondjuk mint a Műcsarnok előcsarnoka), viszont gyönyörű dolgokat láttunk! És persze volt egy kis meglepetés is, merthogy belebotlottunk Kevin egyik vermonti (USA) tanítványába…mekkora az esély erre egy 14 milliós városban???

Aztán másnap reggel korán elmentünk a korábban ünnepelt jógaközpontba egy jógaórára, meglepő, hogy nem használnak matracot, a sima kövön folyik a gyakorlás meg takarókon, egyebeken. Kellemes Pránájáma volt és annak előkészítése, jól esett a Punába vezető út előtt, amit meglepően gyorsan sikerült megtenni, alig 3 óra alatt háztól házig egy félórás megállóval. Láttunk majmokat az út széli betonkerítésen üldögélni, a teljes kosz melett szép virágokat és növényeket az autópálya irányelválasztó betonkerítése melett elhelyezve nagy üggyel-gonddal dekoráció végett…teljes végletesség. Elfoglaltuk az apartmant, ami egy csendes zsákutcában van, ellátogattunk a helyi boltba és egy orvoshoz is, mert hát a gyomrom…sajnos…nem bírt valamit, de nem volt vészes a helyzet, a helyiekhez viszonyítva akár azt is mondhatnám, semmi bajom.

szept. 27. vas. Ramesh Balsakar

Hát a mai történet sem volt semmi. Reggel elindultunk a mumbai forgatagban, hogy megkeressük Ramesh Balsakar lakását (Ramana Maharshi, Nisargadatta Maharaj vonal követője), pontosabban nemrégi műtéte óta egy közeli címet, ahol körábbi tanításait vetítik DVD-n minden reggel. Sikeresen meg is találtuk, időben oda is értünk, ahol szintén meleg fogadtatásban volt részünk. Alig kezdtük el az idei februári beszélgetését nézni, amikor jött a telefon, hogy fél órával azelőtt elhúnyt. Kevin nagyon szeretett volna vele találkozni és még előző este hosszan hezitáltunk, menjünk ma reggel vagy csak holnap. A film után beültünk az egyetlen közeli kávézóba, ahol hirtelen vagy tizen vettek körül – mind Ramesh tanítványai, töbnnyire helyiek, de volt köztük ausztrál és olasz is. Végül eljutottunk hozzá is, ahol meghitt csend honolt, mindenkinek lehetővé tették a személyes búcsúzást. Mégis eljutottunk. Közben arra gondoltam, hogy ha ilyen tempóval történnek a dolgok Indiában, akkor nehezen fogom tartani a tempót az írással az események folyamatában, de igyekszem.

Szept. 26. szombat Érkezés és Jógaközpont ünnepség

Megerkeztunk Indiaba, az elso benyomasok talan meglepoen, de nagyon pozitivak, par napig Mumbaiban leszunk baratoknal a varos egyik egesz kellemes szegleteben, ahol a havi lakasberlet 3000 dollar (es nem a Rozsadombon vagyunk!!!, az épületben a dupla lakásokat havi 15 ezer dollárért mérik!). Tegnap elsetaltunk az oceanpartra, ahol leginkabb a nagy sotetseget lattuk es a helyieket tarsasagi eletet elni – leven, hogy keso este volt. Nagy a hoseg a maga 30-35 fokaval es magas paratartalommal, igyexunk szokni a viszonyokat, en leginkabb egesz nap alszom.

Este elvittek a nagyon-nagyon kedves helyi barátaink az Iyengar jóga központjuk éves ünnepségére, ami fantasztikus volt! Gyerekek mutatták be tudásukat, volt senior oktató bemutató, táncok, éneklés, satsang és a végén valami elképesztően finom vacsora Észak és Dél-India legfinomabb fogásaival. Egészen profik vagyunk a jobb kézzel való evésben és mivel a tálcát bal kézzel tartod, így nem is tudsz a “rossz” kézzel enni még véletlenül sem. A központ vezetője egy helyes iráni srác, aki persze ismeri Kevint, az egész közösség meghatóan befogadó és támogató, barátkozó. Ja, és találkozunk egy német sráccal is, akit Kevin még tavaly ősszel vizsgáztatott Németországban. Kicsi a világ? Fotókat elég nehéz készíteni, az az érzésem, hogy mire nekiállok, elveszítem a pillanat varázsát. Pedig keresztül hajtottunk nyomornegyeden, ahol láttam egy kecskét, amint az utcai elektromos dobozból kiálló vezetékeket rágcsálta, láttam 4 tagú családot egyetlen motorkerékpáron – persze sisak nélkül, a jógaterem előtt két tehén volt kikötve, amint épp a helyi koszt ehetette (ebből elég sok az utánpótlás, de megtanult alaposan a lábad elé nézni) és még sorolhatnám. Ja és persze egy dolgot hagytam otthon, a fényképező töltőjét:)

Azon túl, hogy akivel eddig beszéltünk, többnyire ismeri Magyarországot, tisztávan van Budapest fekvésével és Közép-Európa helyzetével. A házigazdénk filmek importálásával foglalkozik, így aztán femerült 1-2 ismert magyar rendező neve is.

2009. Répássy Erika. Minden jog fenntartva!