Lehet, hogy a kor (legendás 73-as évjárat), lehet, hogy a globális felmelegedés vagy a gazdasági világválság, talán a telihold vagy inkább Merkúr bolygó hollandisága, melynek időleges lelassulása úsztat mostanában a nosztalgia vizeire – REflektálás, REgenerálás, REtrospektív, REorganizálás…
Itt ülök a Hadikban, csakúgy, mint majd’ minden nap mostanság. A Hadikban, mely oly sok éven át kísértetkastélyként hordozta a múltat a ráerőszakolt jelenbéli funkcióival. Mint lokálpatrióta tizenegykeres és Gárdonyi tér lakó/dolgozó/létező, kíváncsian vártam a metamorfózist. Valahogy úgy, mint 6 éves forma gyerekként a világ kibontakozását, hogy mi ez az egész és mi dolgom itt?
Lassanként ízlelgettem a helyet, mint valami jó kávét, kortyonként, hagytam, hogy átjárjon, ráérősen…miközben eszembe jutott Márai könyve Krúdy utolsó napjáról a Szindbád hazatérben, ahol a költő visszasírja a múltat, amikor az embereknek még volt stílusuk, urak és hölgyek tudtak lenni, ahol a törzshelyen a főúr törzsasztalához vezette a törzsvendéget és ahol kettejük között egyfajta bensőséges kapcsolat alakult ki az évek hosszú sora alatt. Egy belső és külső világ FB és okostelefon nélkül, személyes kontaktussal és őszinte érdeklődéssel. Aztán erről (is) beszélgetünk a helyi erőkkel, akik a kávéházat igazán személyes élménnyé teszik, Józsival, Andrással és Ottóval, akik harmincon túli koruknál fogva talán azonosan látják a sebességétől csupán egy csíkként érzékelt 21. századot, akikkel kicsit visszasírjuk az élet természetességét, emberiességét „bezzeg a mi időnkben” módra…Optimista vagyok, mert számtalan hasonszőrűt ismerek, akik valami másra vágyunk, mint a gyors, olcsó, személytelen, felszínes, pazarló és a gondolkozást sokszor mellőző globális propaganda, másra, mint a mindenen zsörtölődő és arrogáns „mindent jobban tudok” attitűd, olyan közegre, ahol van emberi méltóság, elismerés, megbecsülés és jut idő és energia egy mosolyra meg egy kedves szóra mindkét részről, mert valahogy mégsem csak a Hadikban vagy vendég, hanem a Földön is…és csak egy kis időre.
Talán ezt érzem, talán azt a „balatoni nyár” fílinget 18 éves korom tájékáról, amikor a „lét elviselhetetlen könnyűsége” hatalmasodik el a balzsamos nyári estéken, új ismerősökkel és régi barátokkal, és ahol tudom, hogy ez a pillanat csak most, csak itt és csak veletek jöhet létre.
P.S. a szerző némi öniróniával veszi tudomásul a tényt, hogy bár kritizálja a modern kor kommunikációs csatornáit (lásd FB ésatöbbi), mégis szemrebbenés nélkül használja azokat…
